FACEBOOKSzerző: BRUCK ANDRÁS2025.04.12.
A meggyőzhetetlen ember életem során először egy antiszemita képében állt előttem saját testi valójában. Érveimmel, válaszaimmal tökéletesen tehetetlennek bizonyultam, angolnaként siklott a különböző, maga választotta „zsidó témák” között, így amikor már Kun Bélánál tartott, feladtam. Sok évtizeddel később a Fidesz szavazóinál találkoztam újra ugyanezzel a meggyőzhetetlenséggel, az érvek és tények teljes hiábavalóságával. Őket „csilli-villi” kórházakban kezelik – erről épp tegnap, itt a fészen szereztem tudomást egyiküktől –, az ő gyerekeik két idegen nyelvet beszélve jönnek ki a gimnáziumból, épül-szépül az ország, ők soha nem éltek ilyen jól. Most pedig a Demokratikus Koalíciónak a megszállottságig elkötelezett hívei bizonyítják a meggyőzhetetlenség felszabadító erejét.
Mi tartja őket még mindig a párt mellett? A kétségtelenül hatásos kommunikátor elnök, aki ilyesmiket mond és ír? „Hogy miért csináljuk, csinálom? Mert hisszük, mert hiszem. Mert ez az életünk. Azt meg nem adjuk.” Ennyi fellengzősség szót sem érdemelne, ha eközben nem kéne attól tartanunk, hogy a DK miatt 2026-tól végül nem Matolcsyék, T. István és O. Ráhel fog börtönkoszton élni, hanem inkább mi. De ugyanitt, ugyanő ezt is mondta: „Odaadtuk az országot egy bűnbandának.” Tuk? Hogyhogy nem tam? Az én odaadásom egyszerű DK-szavazóként épp olyan súlyú lett volna, mint az övé miniszterelnökként? Nem furcsa? Magyar Péter fel-felvillantja az önreflexió jeleit, de a DK elnökén még soha nem láttam ilyesmit. Ez vajon nincs benne ebben a kiesési határra süllyedt százalékban?
A rezsimmel szembeni – minek nevezzem? – ám, legyen: nemzeti ellenállásnak mindvégig volt két végzetes fogyatékossága. A régi ellenzéki pártok: MSZP, Momentum, LMP, DK, Jobbik, Párbeszéd tehetetlensége, nem ritkán érdektelensége, egyes képviselők megvehetősége és a tüntetések célnélkülisége. A kettő együttesen adta ki a végeredményt: az orbáni a hatalomgyakorlás fokozatosan végbement korlátlanná válását. Másfél évtized után végre változott a színtér. Látom a heti tüntetéseket az Erzsébet hídon, és mögöttük Hadházy Ákost, de az újabban fenyegetett emberi- és polgári jogok megvédése, a már elvettek visszavétele, velük együtt pedig Magyarország visszatérése Európába, az EU-ba nem lesz lehetséges a Tisza kétharmados győzelme nélkül. Vagy csak éveken át tartó fogcsikorgató, keserves harcok árán, azokban viszont mi nem vagyunk jók.
A DK most már – sajnos vagy szerencsére – egyetlen dolgot érhet csak el: szavazatveszteséget okozhat a Tiszának. Bár lassan, de biztosan fogynak a párt szavazói, tovább tart a mítoszépítés önnön nélkülözhetetlenségükről. Mindig úgy hallom, mintha azt mondanák, ha mi nem vagyunk, ti sem vagytok. Honnan ez a felsőbbrendűség képzet? Mi az alapja? A képtelenség a győzelemre? Az MNB 2014-ben kezdődött kifosztásának tétlen végignézése, holott az oknyomozó portálok az első perctől sok mindenről beszámoltak? Na és ha Orbán holnap századszor is átíratja a választási szabályokat, a DK-képviselők mit fognak tenni? Ülnek tovább, félrenéznek, és századszor is úgy tesznek majd, mintha ez őket nem érintené? Ja, tudjuk, nekik ez az életük.
Nekem mindegyik miniszterelnökkel szemben voltak nem is csekély ellenérzéseim, és Magyar Péter sem kivétel, de ez nem lehet ok arra, hogy ne rá szavazzak. Ez immár nemzeti létkérdés. Orbán Viktor két hete, a Kossuthon ezzel biztatta az övéit: “A kormányban vita volt arról, hogy a falu lelke a kisbolt vagy a kocsma, de döntetlent hirdettünk.” Döntetlent. Az intellektus micsoda koncentrátuma a kormányban! Eközben máshol ezermilliárdokat ölnek a mába, a közeljövőbe. Nekünk ezért nem csak a jogfosztottságainkkal, az ország lepusztultságával, a kormány haramia természetével, hanem ezzel a minden alatti nívótlansággal is szembe kell néznünk. A kocsma és a kisbolt között dúló öldöklő versennyel.
Csakhogy a dékás szavazók egy év elteltével sem voltak képesek megemészteni Magyar Pétert, a Tisza párt negyven feletti százalékát és a DK öt-hét körüli számait. Pedig ők is tudják, hogy az új párt a régi ellenzék által hagyott romok helyére épített reménypalotát, mégis állandó programjuk a Tisza elnökének pocskondiázása. Mindenért, bármiért. Mert kétharmadot akar - mennyit kéne ebben a kétharmadra kalibrált választási rendszerben, egyet? -, mert nem az ő szájuk íze szerint beszél, mert nem beszél mindenről. Magyar Péternek azonban maga a története radikális, nem szükséges, hogy minden egyes kérdésben az legyen. Ne is legyen az.
Máris minden tele van azzal a kormányzati reklámmal, amely a párt egyik brüsszeli képviselőjének két kiforgatható mondatára épült. Még most sem érthető Magyar extrém óvatossága? És miért olyan nehéz belátni, hogy egy ellenzéki lista és választókerületenként egy ellenzéki jelölt adja toronymagasan a kormányváltás legnagyobb esélyét? Hogyan merheti ezt az esélyt bármelyik párt is kockára tenni? Mintha a dékások tényleg nem értenék, hogy egy autokráciában nem csak magadért, a saját pártodért vagy felelős, hanem mindenekelőtt mindenki másért. Az egész országért. Persze ettől meggyőzhetetlenek.
