Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2025.03.21.
A megfelelő következtetések levonásához nélkülözhetetlen alap a múlt egzakt, adatszerű, körültekintően pontos, többféle dokumentummal bizonyított ismerete. Ennek az alapnak ugyanolyan szilárdnak kellene lennie, mint mondjuk egy híd vagy egy felhőkarcoló alapjának. Amíg viszont az emberiség rá nem jön, hogy a történészképzés körülbelül olyan jellegű tudományos felkészültséget igényel, mint amilyen egy műszaki egyetemen természetes, amíg összevissza firkáló, pletykás mosónők szellemi szintjén működő meseírók kerülnek ki a „társadalomtudomány” elnevezésű tanszékekről, addig a múlt csak egy végtelen kiterjedésű ingovány, amibe belesüllyednek a magukat civilizáltnak képzelő országok, melyik többé, melyik kevésbé.
Ebben a süllyedésben vitathatatlanul utolérhetetlenek vagyunk mi magyarok. A múltunk feneketlen láp. A magyar nép „önismerete” olyan zavaros hazugságokból ered, amik kizárják az egészséges fejlődés lehetőségét az emberré válás folyamatában. Ne tessék félreérteni, nem a tanyasi parasztról vagy a város kültelki lumpenéről beszélek, hanem a jövőt formáló értelmiségről. Mely réteg soha nem jutott el még arra a kérdésre adandó megfelelő válaszig sem, miért mentek el ebből az országból azok, akik képesek voltak az érték fogalmának a meghatározására, vagy legalább annak a vágynak a kifejezésére, hogy a bennük lévő tehetség lehetőséget kapjon az érték megteremtésére. Liszttől és Munkácsytól kezdve, Wigneren és Neumannon át Bartókig, Békésy Györgyig és Karikó Katalinig nem azért mentek el innen a nagyvilágban ismertté váló emberek, mert érvényesülni akartak, hanem mert nem bírták azt a nyomasztó, fojtogató, sűrű butaságot és sötét gyűlöletet, ami ebből az ezer éve megalázott népből árad...
