Szerző: jotunder
2025.01.29.
Egész gyerekkoromat a kelenföldi lakótelepen töltöttem, két saroknyira Deutsch Gyuri bácsi és Jutka néni (azt hiszem, ő hivatalosan Júlia volt) lakásától. Nekem is kelenföldi az akcentusom, ahogy Deutsch Tamásnak. Én is zsidó vagyok, aránylag magas, de nem annyira magas, mint ő. Szemben velem, ő sportoló volt, nagyon komolyan atlétizált. Péter, az öccse, magasugró-bajnok is volt – szerintem még ma is ő a fedettpályás magyar csúcstartó. Egészen biztos vagyok benne, hogy franciául tanult a gimiben. Anyám valamennyire tudott franciául, és azt akarta, hogy én is tanuljak. Olvasni még tudok is valamennyire, mármint matematikát, de beszélni rég elfelejtettem.

A kék cipő jutott eszembe a kelenföldi akcentusról – a kék cipő, amit anyu vett nekem. Annyira utáltam, de annyira, és végül a Tamásnak adta, szóval egyszer a Deutsch Tomi még meg is mentett. Ez már majdnem NER-karrier, nem?
Volt egy középfokú angol nyelvvizsgám, de csak könyvből tanultam angolul, mint a Deutsch Tomi. Valahogy megcsináltam a TOEFL-t az amerikai követségen, de amikor kimentem Amerikába, kiderült, hogy kissé problematikus az angolom. Kínai diáktársaimmal együtt próbálta megtanítani nekem egy fiatalember, hogy a v és a w kiejtése között valójában van különbség. Én ilyen lényegtelen részletekkel akkor nem foglalkoztam.
Állítólag szlávos lesz az angolom, ha elfáradok, de most már képes vagyok valamiféle enyhén északi középangolt beszélni, kis posh-sal keverve, ami nyilván feltűnik a helyi erőknek. Egyáltalán nem olyan nagyon kínos, hogy Deutsch Tamás nem tud rendesen angolul. Szerintem a franciával jól elboldogul Brüsszelben és Strasbourgban, de pontosan tudjuk, hogy itt nem erről van szó, hanem a háborúnkról – és ehhez a háborúhoz a Tamás is hozzátette a magáét. Én ma nem fogok hozzátenni semmit.
Ezt már megírtam valahol: anyu és Jutka néni politikán vesztek össze, pedig legjobb barátnők voltak. Vállalhatatlan ország lettünk, kedves Olvasóim. Mi vagyunk az a vak és régi, elbutult, idegen néni, akiről Kemény Lili apukája írt az egyik legszebb versében.
Az a srác ott a képen az ellenségem. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, ő az én ellenségem. Ennek így kell lennie. Lehetünk mindketten zsidók, lehettek az anyukáink barinők, lehet valahol egy kék cipő, két kelenföldi akcentus – ő az ellenségem. Így kell lennie, ebben állapodott meg ez az ország.
Csurkának mindenben igaza volt – mondja a Főnéni, Orbán főnénije, akivel olasz tavak partján szokott langusztát vacsorálni, miközben Bayer Zsolt varacskos disznót lő Namíbiában. Az öreg, kiégett és humortalan Csurka pontosan úgy küldött volna lágerbe engem, mint a Deutsch Tomit. A fiatal, tehetséges és vicces Csurka pedig pontosan ugyanúgy elborzadt volna az öreg, vállalhatatlan énjétől, mint most én az öreg, vállalhatatlan Magyarországunktól.