Szerző: GÖRFÖL TIBOR
2025.01.21.
Előbb-utóbb mindig megérkezik a varsói gyors Magyarországra, melegítettük fel a régi közhelyet tavaly januárban egy budapesti konferencia néhány lengyel résztvevőjével. Hogy mit hoz majd a vonat, arról többféle elképzelés megfogalmazódott, de egyikünk sem számított arra, hogy legelőször a katolikus egyházban elkövetett bántalmazások jelensége fog a lengyel viszonyokhoz hasonlóan leképződni nálunk. Az első bántalmazási esetek napvilágra kerülése után a hivatalos lengyel katolicizmus képviselői hallgatásba burkolóztak, esetleg elszigeteltnek és kivételszerűnek minősítették a történteket, vagy éppen a Nyugatra mutogattak, arra hivatkozva, hogy a jelenség valójában nem a Közép- és Kelet-Európában működő egyházak ügye. Aztán 2019-ben, miután a lengyel egyház elkészítette első bántalmazási jelentését az 1958 és 2020 közötti évekről, Wojciech Polak gnieznói érsek, lengyel prímás így fogalmazott: „Az áldozatok mérhetetlen szenvedése fájdalmat és szégyent kelt bennünk. Korábban azt hittük, hogy Lengyelország vallásos sziget a beteg világ tengerén. Ma szégyennel tölt el, hogy nem tudtuk, miként kellene reagálnunk a bántalmazásokra.”
A szembenézés és a feldolgozás feladata természetszerűleg nem könnyű. Egy olyan intézményben, amely az igazság letéteményesének és az erkölcs őrének tartja magát, sokkoló hatása van, ha az emberi méltóságot és az elemi erkölcsöt sárba tipró tettekre derül fény. Az elmúlt nagyjából negyven év távlatában viszonylag pontosan nyomon követhető, hogy az egyes országokban milyen feltárási folyamatok zajlottak, kezdve Írországtól az Egyesült Államokon, Franciaországon és Németországon át Spanyolországig, Lengyelországig, Ausztráliáig és Portugáliáig. Tanulságos látni, hogy milyen megállapítások és javaslatok születtek a különböző bizottságok tevékenysége nyomán. Csak két példát említek a különbségekre...
• Exposing China's Digital Dystopian Di...