Szerző: L. RITÓK NÓRA
2025.04.04.
Hogy miért? Mert a nagyszülők, szülők generációjában világosan látszik, hogy ugyanolyan tudás-és képességhiánnyal hagyták el az iskolarendszert, mint ahogy a gyerekeik befejezik az iskolát. Hiányos alapkészségekkel, az értő olvasás hiányával, a világlátás képessége nélkül. Egyszerűen nem kaptak ők sem ahhoz elég tudást, hogy képesek legyenek megfelelően tájékozódni a világban, ami azért az életstratégia-váltáshoz szükséges lenne.
Az intézményrendszer minden tagja csak ügykezelést végez, az okokkal, amelyek folyamatosan termelik az ügyeket, nem foglalkoznak. Vagyis senki sincs, aki bepótolná azt, ami elmaradt, ami hiányzik a felnőtt generációban.
A nyolc osztály elvégzése felnőttként nehézkes, és annyira “lebutított” már, hogy arról nehéz azt gondolni, ad valami alapot, valami olyan tudást, készségeket, amire építeni lehet. A felnőttkori szakmaszerzésekkel sem állunk túl jól, biztosan van, ami sikeres, de nem bírom elfelejteni azt a fiút, aki nevetve újságolta, hogy úgy kapott kőművesbizonyítványt, hogy sosem rakott falat. A “kompetencia-fejlesztésekről” meg már írtam korábban, nem tudom, mennyi hozzáadott értéke volt, mérték-e valaha, vagy csak elfolyt ez a pénz is, mint az a rengeteg kosárfonó tanfolyamra fordított uniós támogatás.
Mondjuk ezt is írtam már, hogy nem tudtam sosem értelmezni, egyrészt, miért gondolta bárki, hogy “ezzel a hagyományos cigány mesterséggel” tömegesen lehet megélhetést adni a társadalmi leszakadásban élőknek, mikor egyrészt nincs már a mezőgazdaságnak, háztáji gazdálkodásnak meg az a része, ami nagy füleskosár-szükségletet igényelne, másrészt, a kisebbek esetében (és a bútoroknál is) kiszorította a nagyságrendileg kevesebbe kerülő indonéz fonottárú-kínálat. Vajon miért nem volt egy normális piackutatás erre, mielőtt a romantikus ideába kapaszkodva sok-sok milliót fordítottak rá?
És mi lett a hasznosulása? Még mindig van különben ilyen tanfolyam, valaki azt mondta nekem “terápiás céllal”. De miért nem lehet terápiás céllal valami olyat, ami esetleg jövőképet is adhat?
Persze nagyon nehéz, mert ma minden szakmához kell már tudás, olvasási, számolási képesség… nem beszélve arról, hogyha meg is tudnak tanulni munkafolyamatokat, “betanulni” dolgokat, van még egy csomó készség, amire szükség van a munkaerőpiacon, no meg ott az attitűd, aminek megváltoztatása csak egy nagyon összetett, lassú, türelmes munkával lehetséges. Na, ezt pedig senki sem akarja beletenni.
Így azonban ami meghatározó, az a családi minta, a szocializáció, ami zsigerileg épül be itt is, mint mindenhol. Csak éppen itt másképp, mint amit a többségi társadalom gondol, elvár.
A szülői viszonyulásokon is rengeteget kell dolgozni. A szülői kompetenciákon is, a tudatosságon, a felelősségen, azon, hogy értsék: ők a minták. Mindenben. És ez nem megy úgy, hogy “mondjátok meg nekik”. Mert a szülői értekezleten bólogatnak: “igen, mondjuk nekik mi is, tanárnéni, hogy tanuljanak, persze”. Tudják, mit akarnak hallani a pedagógusok az “együttműködő” szülői megítélésért. De a valós üzenet nem ez. Hanem az, amit otthon hall, vagy ha nem is hangzik el, de érezhető: “én sem tanultam, mégis itt vagyok…én is megbuktam, mégis ember lettem…”, stb.
No meg, akinek magának sem volt valós pozitív élménye az iskoláról, az nem tud motiváló lenni a gyerekénél ezen a területen sem.
Erre is próbálunk hatni. Olyan közös élményekkel, amiben a szülő is megélhet pozitív dolgokat. Szülői klub van a tanodánkban, ahol közös film, mesenézés, bábozás, játék, társasozás vagy sütögetés tesz emlékezetessé egy-egy szülőkkel együtt eltöltött délutánt.
A szülők bevonása a fejlesztő foglalkozásokba egyébként abból a szempontból is jó, hogy látják a saját gyermeküket a közösségben működni. Segít ez a reális kép kialakításában, mert gyakran elvakultan állnak a saját gyerek mellé akkor is, ha hibázott, és ez gyakori konfliktus-gerjesztő történet a családok között.
Jól emlékszem, mikor kirándulni, táborozni vittünk kísérőnek szülőket is. Nem egyszerű, nagyon sok munka van vele, mert vagy “gyerekszerepben” kirándulnak ők is, vagy csak a sajátjukkal törődnek, de ez is egy érdekes tapasztalatokat adó fejlesztés. Az egyébként általános volt, hogy nagyon elfáradtak, és legközelebb már nem igazán akartak jönni kísérőnek.
Most elővettünk egy régebbi programot, amikor közösen alkotnak nálunk szülők és gyerekek. Egy szülői kompetenciákat fejlesztő program része ez is, amit az SOS Gyermekfalvak pályázatának keretében viszünk. A cél az, hogy a gyerek tehetsége, teljesítménye a szülő szemében látható, számára értelmezhető legyen. És egyáltalán legyen egy közösen végigvitt folyamat, ami elég hosszú ahhoz, hogy hasson, mégis viszonylag hamar ad sikerélményt. Mert az időfaktort is lépésről lépésre kell bevinni a történetbe, ennek is jelentősége van.
A közös festést a gyerek irányítja, az ő terve, eszközhasználati tudása van benne. Akrilképet készítenek, vászonra. A kész alkotást bemutatjuk egy kiállításon a nagyobb közösségnek, majd mindenki hazaviheti, és otthon, a szoba falán majd tovább erősíti az üzenetet.
Az alkotási folyamatot a tanár kollégáink mentorálják, segítve, hogy a gyerek dominanciája megmaradjon, ugyanakkor a szülők is megfelelően átéljék az egészet. Érzékeljék a gyermekük “működését” egy tanulási, alkotó folyamatban, ami szabadabb jóval, mint a poroszos általános iskolai fegyelem, épp ezért jobban előjönnek a kényszer nélküli viselkedési elemek. Azok, amelyeket az “otthoni csomaggal” hozzák be a gyerekek a suliba.
Pontosan ki tudják szűrni a szülők is, mi az, ami nem oda való viszonyulás, ami gátja a munkának. De ez a felismerés, ez a megtapasztalás ebben az új helyzetben más nekik, mint otthon, a mindennapokban. Ezt a feladatot partneri viszonyban lehet a legsikeresebben végigvinni. Ezt azonban tanulni kell, főleg ott, ahol a szülői tudatosság hibádzik.
Mert a mindennapokban gyakran két viszonyulás jellemző: vagy a teljes elengedés, vagy a túlzott befegyelmezés. Néha ugyanazzal a helyzettel kapcsolatban is. Véletlenszerűen hol ez, hol az, a felnőtt hangulatától, vagy a körülményektől függően, pl. hogy épp ki hallja. Ebben viszont a gyerek nem tud biztos viszonyítási pontot találni, és nem érti meg azt a vonalat, vagy határokat, ami mentén, vagy ahogy neki reagálnia kell bizonyos helyzetekben.
Szóval, érdekes megközelítés ez így, és remekül alkalmazható egy olyan együttműködés fejlesztésére, amiben mindkét fél gazdagodik. És persze közben, mi fejlesztők is. Hiszen megismerjük őket egy más működésben, ami fontos tapasztalatokat ad nekünk is.
Öt településen próbáljuk ki most ezt a programot. Az alkotási élménnyel fejlesztett szülő-gyermek kapcsolat építését. Az eredményekről beszámolunk majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.