Szerző: BODOR EMESE
2025.04.11.
Kevés magyar író megítélése olyan sokszínű és ellentmondásos, mint Márai Sándoré. Akár az életmű maga, a recepció is párhuzamos, látszólag találkozásra képtelen egyenesekből áll: Márai a prózapoétika mestere vagy gyakorlott zsáneríró; makacs konzervatív vagy megrögzött urbánus; az elefántcsonttorony falai mögé rejtőzés vagy az erkölcsi kívülállás szimbóluma. Alakja mégis maradéktalanul rögzült az irodalmi kánonban: a hagyatékot gondozzák, az életmű forgatható és elemezhető, az emlékévet állandó kiállítással honorálja a Budavári Önkormányzat. A Márai-életmű éppen a benne foglalt ellentmondások okán megkerülhetetlen: megtorpanásra, szembenézésre és vitára késztet.
Márai Sándor 1900. április 11-én született Kassán – egy napon az általa Kleist és Rimbaud utódjaként méltatott József Attilával –, és 1989 februárjában, önkezével vetett véget életének a kaliforniai San Diegóban. Tragikus halála különös jelentőséggel ruházta fel az emigráns író alakját hazájában: a néhány hónappal később bekövetkezett rendszerváltás után regényei – új kiadások és posztumusz szakmai elismerések nyomán – ismét kiemelt szerepbe kerültek a 20. századi magyar irodalom polcán. Márai pedáns munkaetikája és szerepfelfogása ismeretében szinte felkínálja magát egy értelmezés: hogy az életmű egyben pazar nekrológja a magyar polgárság eszményképének és történelmileg meghatározott kulturális szerepének.
A nekrológírás hálátlan feladat. Lehetetlen tépelődés nélkül elvégezni. Pláne, ha szerep és szereptudat, a polgárság társadalmi valósága és önmagáról alkotott képe olyan éles kontrasztban állnak, mint azt Márai idejében tették. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy a „halottról jót, vagy semmit” vezérelve motiválta abban, ahogyan a cselekvő polgár alakját megformálta műveiben:
Márai a végsőkig hitt abban, hogy a kihunyni látszó ethosz, amely a polgárságot rokonnak látta az egyéni szabadság kivívásának eszményével, végső soron egyetemes érvényű és halhatatlan.
„Minden becsvágyammal a családhoz tartoztam, s a család minden becsvágyával egy osztályhoz tartozott” – írja legjelentősebb művében, az Egy polgár vallomásaiban. Ez az elköteleződés végig ott munkál regényeiben. Az egyén a családhoz, a család a ház biedermeier szobabelsőjéhez, mindez pedig egy társadalmi osztályhoz és annak erényeihez tartozik: rend, szorgalom, önfegyelem és pontosság.
„Több és nehezebb dolog lenni valaki, mint csinálni valamit” – sóhajt a Vendégjáték Bolzanóban Casanovája. A Márai-regény főhőse egy szerep foglya: a valósággal történő szembenézés helyett az önmagáról alkotott fiktív kép biztonságához ragaszkodik. Irodalmi arcképcsarnokunk legkiválóbb tagjait időről időre hasonlóképpen túszul ejti a saját szerepük. Karinthy egy életen át küzdött a szomorú bohóc szűk jelmezével, Babits a poeta doctus jelző megszépítésével, Petőfi az öntörvényű lángoszlop mítoszával. Márai a polgárság képviseletének feladatát vette magára, saját jelleme és neveltetése felmutatásával...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.