Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2025.03.28.
Aki nem jó újságírónak sem és sportolónak sem, abból lesz a sportújságíró – mondom én.
Ezt olvastam kedd reggel, három sportújságíró bírta összehozni egyesült erővel:
„Az isztambuli vereséget követően Budapesten is kikapott a magyar válogatott Törökországtól és 1-6-os összesítéssel bukta el a párharcot, így kiesett a Nemzetek Ligája B divíziójába. Marco Rossi helyzete nem volt könnyű, a két meccs során ugyanis több alapemberére sem számíthatott.
Bár felületesen szemlélve, az eredményből kiindulva könnyen letargikus állapotba kerülhet az egyszeri magyar szurkoló, valójában erre semmi ok, ugyanis a játék képét tekintve pariban voltak Szoboszlaiék a törökökkel.”
Ha a butaság fájna, ülve nyalnák a Holdat. Elemeznek. Mikroszkóp alá teszik a levéltetűt. És még így sem látják, mert nincs az a mikroszkóp, ami ezt a tárgylemezre tett bagázst észlelhetővé volna képes nagyítani. Nekik a „játék képe” így is döntetlent mutatott. 6:1-nél. Tessék mondani, kinek az ánuszába tetszik nyelvvel előre közlekedni? Ugye nem a magyar válogatott mezt viselő, a sportot meggyalázó futballipari segédmunkásokéba?
Dehát nem is ez a baj. Hanem ennek a förtelmes jelenségnek a puszta tudomásul vétele. Mintha a „magyar futballnak” nevezett ócska szélhámosságnak volna valami köze ahhoz a régi játékhoz, amit huszonketten játszanak egy labdával. A teljes magyar sportsajtó drukkol ennek a gyalázatos szemfényvesztésnek, mintha ez valami nemzeti ügy volna, és hülyíti még sötétebbre a tribünökre járó, az emberi fajra egyre kevésbé emlékeztető lényeket.
Leírom sokadszor: egy primitív despota évtizedek óta önti bele az országlakosoktól elrabolt százmilliárdokat a „magyar futball” nevű, 1956 után lassan, majd a 70-es évektől mind gyorsabban halódó játékba. A pusztulás nemhogy nem állt meg, gyorsult. Közben az egyszemélyű tulajdona lett a magyar történelem legtaszítóbb, kizárólag rombolni képes figurájának. A csocsóbábújai százmilliókat kapnak, mindenféle teljesítmény nélkül, a gazdájukhoz hasonlóan ellenszenves, prepotens, gazdagságukkal hivalkodó brigantik. Aki ezeknek a meccseit a saját ügyének tekinti, az semmit nem lát a Magyarországon zajló borzalomból.
Ha valakiben felmerülne a kérdés valamiféle párhuzamról: az ötvenes évek Aranycsapata a világ legjobb futballválogatottja volt. Az 1954-es világbajnokság végeredménye nem a sportpályán született, hanem a politikában. Adenauernek, a németek máig legjobb kancellárjának sokkal többet is megért volna az 54-es világbajnokság megnyerése, mint amennyibe végül került neki, hogy visszaadja a nemnáci kisember önbecsülését, a német múlthoz való visszatérést. Hiteles, tárgyi bizonyítékom nincs, de az ismert körülmények felérnek bármilyen dokumentummal – talán én vagyok az utolsó élő ember, aki a berni döntőről mást is tud, mint amiket el lehet olvasni róla. Például én még jártam a 60-as évek első felében a pártgarázsba (ott szevizelték az olyan nagy országos lapok szerkesztőségi autóit, mint a Képes Újság volt), ahol a szerelő úgy mondta meg, hol találom a miénket, hogy „ott áll a két világbajnok Mercedes mögött”. A pártgarázsban minden szerelő és próbamester csak „világbajnok Mercedes”-nek nevezte azt a 30 autót, ami nem sokkal az 54-es VB után érkezett oda, a Kárpát utcai pártgarázsba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.