Szerző: RÁTKAI ZSÓFI
2024.12.16.
2022 februárjában, a Valami népi megjelenésekor adott interjúban még csak remélte, hogy meg tudja írni a regényt az apjáról. Hol akadt el, és mi vitte végül sikerre?
Bereményi Géza önéletrajzi kötete, a Magyar Copperfield a Teleki téri piac történéseivel indul, amit Géza már megírt novellában és filmben is, majd kénytelen volt a saját életrajzában sokadszorra újraírni. Egyfelől úgy gondoltam, hogy ha bizonyos jelenetekkel, helyzetekkel ugyanezt a kockázatot vállalom, akkor azokat rágom, mint a gumicsontot. Másfelől viszont nem vagyok képes lendületet venni és úgy elindulni, hogy a végeredmény ne terápiás szöveg legyen, hanem annál valami sokkal elemeltebb. Az olvasónak meg kell adnom a lehetőséget arra, hogy mérlegelni tudja a saját családi helyzeteit, ezért nem lehet egyéni indulatom benne. Ezt nem tudtam helyre tenni, rengeteg gondom volt ezzel: folyton visszaestem, és nem tudtam olyan nyugvópontra jutni, ahonnan el tudok rugaszkodni. Tulajdonképpen ez a regény egyik jelenkori tanulsága is: ezek állandóan futott körök nagy felfedezésekkel és felismerésekkel, amelyekre újra rájössz, újra eredményt hoznak, majd megy tovább az élet.
Aztán kérdés volt az is, hogy mindezt milyen nyelven mondjam el. Elkezdtem kísérletezni. Először azt gondoltam, Vida Gábor Egy dadogás történetéhez hasonlóan esszéregényt írok. Ezért elkezdtem egy nagy esszét írni, amiben folyamatokon gondolkodtam. Nézegettem, nézegettem, és arra jutottam, hogy nekem ez nem áll jól. De az is lehet, hogy egyszerűen túlokoskodtam. Nádasdy Ádám egyszer azt kérdezte: „Nem akarsz történetet mesélni? Azt olyan jól tudsz, ezt meg csak rágjuk, mint a gittet.” Igaza volt, és így közel 50 évesen be kellett látnom, hogy mi megy és mi nem megy.
Én ahhoz értek, hogy nagyon közelről, az objektívet meghúzva láttatom a morzsákat.
Mindeközben még az is ott van, hogy elképesztően hajlamos vagyok a sziruposságra, nagyon romantikus figura vagyok. Az Apám üzentben nagyon fegyelmeztem magam, ami iszonyú nehéz volt. A közös fellépéseink miatt sokat ülünk buszban Beck Zolival, aki egyszer azt mondta: „Figyelj, barátom, nem akarlak megsérteni, de lehetek én a giccs-potméter? Mert annyira szeretsz szirupos lenni.” Nagyon örültem, hogy erre lett ideje, és egész komoly kérdéseket feltéve végigment a szövegen. Ádám ugyanezt tette, ő is rengeteg dolgot jelzett a kéziraton, és végül nyolcanezer leütést húztunk ki belőle.
Két generációra visszamenőleg már torzul az emlékezet, változnak az emlékezés formái, és rá kellett jönnöm, hogy nem leltárszerűen őrizzük az emlékeket, hanem az őrzés technikája leginkább arról szól, hogyan próbálunk konfliktusokat kezelni, sérelmeket feldolgozni, stb. Ezért alakulnak ilyen dinamikusan az emlékek: képes vagy a teljes fikcióra úgy emlékezni, mintha ott lettél volna, mintha úgy történt volna. Be kellett látnom, és emiatt fegyelmeznem is kellett magam, hogy a történeteknek valóban számos nézőpontjuk van. Vagyis maguk az elbeszélők sem hitelesek, mert 20-25 év múlva új sérelmekben átértelmezve már másképp látják az egykori eseményt. Annyira radikálisan eltérő nézőpontok kerülhetnek elő, hogy a családunkban forr is emiatt az indulat. Úgy tűnik, hihetetlen méhkasba nyúltam:
például az egyik nagynéném átment haditudósítóba és történészbe, mert úgy érzi, egy nagyon más narratívát tudna elmondani, és mostanra egy nyolcoldalas hibajegyzéket állított össze.
Aztán van egy jelenkori szál is, amiben nem változtattam meg a szereplők nevét, és úgy mondok el történeteket, hogy a mindentudó elbeszélővel a szereplők gondolataiba is belelátok. Ettől a pillanattól kezdve már nem mondhatjuk a szövegre, hogy nem fikció. A családtagok neve azért lett megváltoztatva, mert már annyit használtam őket korábban. A Mellettem elférszben ezen a néven szerepelnek. Apámat egyébként valóban Grecsó János Ignácnak hívták.
A regény elején található egy beszélgetés egy ismert pszichológussal, amit azóta még tízezren megnéztek. Annak ellenére, hogy fent van a neten, próbáltam a lehető legfegyelmezettebben és legobjektívebben elmesélni, úgy, hogy az ne egy sértett ember visszaemlékezése legyen, hanem megmaradjanak az egyensúlyok. Ennek ellenére a doktor úr valószínűleg más nézőpontból mesélné el a találkozásunkat, és az én elbeszélésemet minden bizonnyal fikciónak minősítené. Tehát már magát a múltbéli énképünket is mi hozzuk létre, amit nyilván azért rossz beismerni, mert teljes joggal adódik a kérdés, hogy mi van akkor, ha nincsen valóság. Hát, amennyiben mindenki főszereplője ennek a történetnek, márpedig a saját nézőpontjából az, akkor tényleg nincsen objektív valóság.
ITT OLVASHATÓ
ITT OLVASHATÓ
.jpg)
