Szerző: ROMSICS IGNÁC
2024.10.06.
I. világháborús víziók
A magyar miniszterelnökség 1915. augusztus 24-i postájában egy viszonylag terjedelmes, 20 gépelt oldalas, különös emlékirat lapult. A memorandum címzettje gróf Tisza István miniszterelnök, szerzője és feladója pedig seprősi Paikert Alajos jogász és közgazdász, a Magyar Közgazdasági Társaság főtitkára és a Magyar Gazdaságtörténeti Szemle szerkesztője volt. Az elaborátum Magyarország hadicéljaival, illetve a háború utáni új világrenddel és ebben az új világrendben Magyarország helyével foglalkozott. Az irat fedlapján a „Germán–Turán Államszövetség” cím díszelgett.
A központi hatalmak háborús győzelmét feltételezve a szerző egy olyan német-osztrák-magyar központú hatalmi blokk kialakulásával számolt, amely az egész eurázsiai kontinenst dominálta volna, s amelyen belül a Habsburg Birodalomhoz tartozó Magyar Királyság is nagyhatalmi szerepet tölthetett volna be. A szerepnövekedés elsődleges forrásai azok az új területek lettek volna, amelyeket a győzelem után Magyarország annektált, vagy gyámság alá helyezett volna. A megszerzendő és Magyarország integráns részévé váló területek között szerepelt az addig Bécsből adminisztrált Dalmácia nagyobb – a Zárai-csatornától a Neretva torkolatáig terjedő – része, a Fiumével szembeni Kvarner-öböl szigetei, Bosznia-Hercegovina északi és nyugati fele, valamint Észak-Szerbia a Duna folyásától délre mintegy 50 kilométeres szélességben. Ugyanebből a régióból Észak-Dalmácia, vagyis Zára és környéke a horvát tengerparttal, valamint a boszniai Biháccsal és környékével együtt Horvát–Szlavónia részeként kapcsolódott volna a Magyar Királysághoz. A memorandum születésekor Románia még őrizte semlegességét. Vele kapcsolatban a szerző ezért két lehetőséggel számolt. Arra az esetre, ha a központi hatalmak oldalán kapcsolódna be a háborúba, tagállami státust kínált Románia számára az elképzelt eurázsiai államszövetségben. „Ha azonban ellenünk fordul – írta –, legyőzzük és egész terjedelmében, Bessarábiával együtt Magyarországhoz csatoljuk.” A Germán–Turáni Államszövetség tagállama lett volna még a Balkán-félszigetről Montenegró, Görögország, Bulgária és Albánia – az utóbbi egy „magyar főúr” fejedelemsége alatt –; Kis- és Közép-Ázsiából a Török Birodalom, Perzsia és Afganisztán, a Távol-Keletről pedig Kína, Sziám és Japán. Északnyugat- és Északkelet-Európa az Atlanti-óceántól Szentpétervárig az államszövetség német feléhez tartozott volna, kivéve Lengyelországot, amely egy Habsburg királlyal a trónján az osztrák-magyar maghoz kapcsolódott volna. És végül – ahogy ez az imperializmusok korában egy nagyhatalom esetében szinte természetes is volt – a Magyar Királyság gyarmati területeket is szerzett volna, éspedig Észak-Afrikában a líbiai Barka tartományt (Cyrenaica), Kelet-Afrikában Szomáliát és „esetleg” Nyugat-Afrikában Francia Kongó északi részét.
Az I. világháború éveiben tucatjával készültek, sőt jelentek is meg különböző orgánumokban az ilyen és ehhez hasonló, a történészek mellett minden bizonnyal a pszichiátereket is elgondolkodtató, a realitás ás ábránd kóros mértékű diszkrepanciájáról tanúskodó paranoid víziók. Ezek szerzőinek többsége mára kiesett a magyar történelmi emlékezetből. Ez lett az osztályrésze Cséry Lajosnak, aki 1915-ös, Az új honfoglalás című füzetében Szerbia, Macedónia, Bulgária, Románia és Besszarábia annektálásával számolt, és úgy gondolta, hogy „Magyar közigazgatással, iskolázással és bíráskodással egy-két évtized alatt el lehet érni, hogy más, mint magyar, az elfoglalt területeken nem lesz”. Vagy Hegedűs Gyula és Faragó Jenő drámaíróknak, akik Mindnyájunknak el kell menni című, a Vígszínházban be is mutatott színművük egy olyan, 1964-ben játszódó jelenettel fejeződik be, amelyben a Magyar Nemzeti Múzeum tárlói előtt magyarázzák el egymásnak a látogatók, hogy hogyan is került oda a szerb és az orosz korona; hogyan verték meg a magyar seregek az orosz, a szerb és a japán hadakat egyaránt, majd pedig hogyan szabadítottak fel „mindenkit: lengyelt, zsidót, besszarábiait, románt”.
Másokra – persze nem kifejezetten idevágó gondolataik miatt – jobban emlékezünk. Például Bethlen Istvánra, aki 1917. március 3-i parlamenti beszédében hirdette meg a visszatérést „… az Anjou- és Árpádkori hagyományokhoz, Mátyás király tradícióihoz, amelyek ismerték az önálló végek intézményét, amelyek a kisebb népeket a magyar erőhöz csatolva, Szent István koronájának védelme alatt liberálisan gondoskodtak boldogulásukról és egyesítették az ő erejüket a magyar nemzet erőivel, a közös veszéllyel szemben”. Vagy Jászi Oszkárra, aki a német Mitteleuropa-gondolat igézetébe kerülve 1915-ös és 1916-os cikkeiben hirdette, hogy „Középeurópa német hegemónia alatt, s a Balkán magyar vezetés alatt: ez a derengő új idők perspektívája”.
A háború alatti magyar imperialista megnyilvánulások külön csoportjaként vehetők számba azok az írások, amelyek a balkáni hódítást és a közel-keleti terjeszkedést összekapcsolva Paikert Alajos ábrándos látomásának a szellemében fogantak. Legjellegzetesebb darabjait két geográfus: Cholnoky Jenő és Fodor Ferenc jegyezte. A földrajzi tényezők szerepét abszolutizálva és a „turáni rokonság” hatóerejét mértéktelenül eltúlozva írásaikból egy olyan háború utáni Magyar Birodalom képe körvonalazódott, amelyhez a bulgáriai Duna-határig az egész Észak-Balkán hozzátartozott volna, s amely Bulgáriával és Törökországgal együtt alkotta volna azt a „turáni államkomplexumot”, amely mintegy hídként vezetett volna „Közép-Európa szívéből” a „kihasználatlan Keletre”...
