FACEBOOKSzerző: BRUCK ANDRÁS2024.09.17.
Az észszerű kockázat megnyugtató érzése.
A sors két aspektusa, a személyes és a társadalmi úgy kapcsolódik egymáshoz, mint híd a folyóhoz, végtag a törzshöz. Ha az állam nem él vissza az erejével, a kétféle sors viszonya többnyire harmonikus, ha visszaél, mint Magyarországon, akkor erőszakos. Az állampolgárait egyre rövidebb pórázon tartó magyar állam csak a probléma egyik fele, a másik a póráz végén kínlódók alattvalói mentalitása. Túl sokan nem bánnak ilyen viszonyok között létezni: megszokják, belakják, a maguk számára otthonossá teszik. Engedelmesen sorban állnak az utcán időpontért, hogy majd valamikor orvos elé kerüljenek. Ők is szeretnének másképp élni, de ehhez hiányzik belőlük az akarat. Az engedelmesség öröklődő betegség.
Magyar Péter most új funkciót kínál a magyaroknak, az áldozati szerep felmondását. Különös ember. Fidesz-módra ő is „magyar embereket” mond, saját magáról furcsán, egyes szám harmadik személyben beszél – annyi baj legyen, ennél sokkal többet is elnéznék neki. Tudom, honnan jött, mennyit keresett, már minden jót és rosszat tudunk róla, de kritikai radarom egyetlen kizárólagos célpontra irányul: a rezsim bukására. És azt csak tőle remélhetem.
M.P. mostanáig megfelelően kielégítette azok igényeit, akik a miniszterelnökkel és rezsimjével szemben zsigeri ellenszenvet, netán utálatot, vagy egyenesen gyűlöletet éreznek, míg a héten továbblépett: ráfordult az ország egyik egzisztenciális alapproblémájára, az egészségügyre. Hőmérővel a kezében járja a kórházakat, beszámol lesújtó tapasztalatairól – „felforr a víz az üvegben”, írta nekem valaki messengeren a Péterfy kórház egyik kórterméből – s bár egyelőre ő sem tehet többet alkalmi állapotfelmérésnél, már ezzel is sokat tesz. Elviselhetőbbé teszi az elviselhetetlent, s jelzi, hogy a Tisza Pártnak – szöges ellentétben a Fidesszel – számít az emberek élete, életük minősége.
Nem tudom, mi volna Magyar Péter részéről a leghatékonyabb erőmaximalizálás, talán fokozatosan növelnie kéne a rezsimmel való konfrontáció hőfokát és kiterjedését. De nem direkt összecsapásokban, szópárbajokban, hanem a Tisza Párt ajánlatának minőségében. Megoszthatna például néhányat a jogállam és a demokrácia visszaállítására vonatkozó terveiből. Ezt azért elég sokan tartják alapvető fontosságúnak, köztük olyanok is, akik bizonytalanok, a közéletet távolról vagy csak alkalmanként követik, de megfelelő ajánlattal rávehetők lennének a szavazásra.
És persze azok között, akik majd a 2026-os választásról döntenek, van egy speciális réteg, a DK megmaradt szavazói: ők MP-ben most csak Orbán2-öt, a Tiszában pedig egy második Fideszt látnak. Ők tudják, miért. Úgy hiszik, annyira ismerik az emberi lelket, mintha Jung és Freud tanítványai lennének, holott mintha inkább nekik kéne a terapeuta díványon feküdniük. De talán Magyar Péter bárki által naprakészen követhető ténykedése idővel közülük is sokakat meggyőz majd, hogy rémképgyártás helyett értelmesebb észszerű kockázatot vállalniuk és a Tisza mellé állni. Hiszen létezhet-e nagyobb kockázat egy ötödik kétharmados megsemmisülésnél? Nem mellesleg, minél többen állnak mellé, bíznak benne, annál nagyobb lesz rajta a kényszer, hogy megfeleljen ennek a bizalomnak.
A rezsim a töréspont felé tart. Külső és belső problémái halmozódnak, az állam már csak a belőle élőket, élősködőket szolgálja ki, nincsenek uniós pénzek, és ha a kínai akkugyártásra alapozott „magyar jövő” is kudarcnak bizonyul, aminek esélye egyre nő, bekövetkezhet a törés. Annak az ára pedig rettenetes lesz, és azt a rezsim velünk fogja megfizettetni. Nem fogja azt mondani, tessék, akkor csináljátok ti. Azonban nem csak mi szorultunk csapdába, hanem Orbán is. Ő a saját, nem hétköznapi bűnei foglyává vált, ezért nincs más útja, mint minden falon túl tovább menni. És hiába éri egyik kudarc a másik után, mivel nincs veszteségérzete, soha nem omlik össze. Neki a nemzet számára jó, hasznos dolgok megakadályozása kiapadhatatlan erőforrás, egyben elégtétel a kudarcokért.
Az autokráciák működési alapelve nem hagyni, hogy az uralom alatt élőknek egyetlen perc nyugalmuk legyen. Erő alkalmazására sincs feltétlenül szüksége, olykor elég csak éreztetnie, hogy tehetetlen vagy vele szemben. Erre szolgál ez a legújabb provokáció is a Szabadság-szobor talapzatára vésendő kereszttel. Talán még a bíboros úr sem biztos benne, mire való ez, én azért érteni vélem: Magyarország nem Mária, hanem Anikó országa, esetleg Ráhelé, és az Orbán-családnak van még néhány lánygyereke. Ez a kereszt arra is bizonyíték, hogy Magyarországon még az egyház is a Fideszé, nem Krisztusé.
Diktatúrában születtem, nőttem fel, és az a rögeszmém, hogy nem szeretném a hátra lévőt is abban tölteni, márpedig egy demokratikus állam erkölcsi kódexéből itt egy lap nem maradt. Ezért vagy a Tisza Párt növekszik tovább és ’26-ban kap minimum 2.5 millió szavazatot, vagy marad Orbán, és végül a kollektív méregpohár. Aki úgy tesz, mintha ezt nem látná, az esküdözhet égre-földre, Európára, igazából nem akarja a rezsim bukását. Beleértve a Demokratikus Koalíció elnökét is.
