FACEBOOKSzerző: L. RITÓK NÓRA2024.09.17.
Kifogástalan életvitel
Hallgatom a gyermekvédelemben dolgozó ismerősöket, ki, hogy nyilatkozik a „kifogástalan életvitel” vizsgálatokról, ki, hogy vélekedik. A kérdések, legalább is, amiket hallok, nem a szakmaiságra vonatkoznak, valaki azt mondta, a legszakmaibb kérdés az volt, hogy hány éve dolgozik a gyermekvédelemben.
Vagyoni helyzet, szórakozási szokások, szomszédok véleménye, stb. Ezek adják az alkalmasság képét. Aki nem hajlandó alávetni magát, az azonnal mehet.
Más arról beszél, hogy ezt az egészet azok is szégyellik, akik lebonyolítják, bár hallani olyat is, ahol élvezettel kapcsolódva végzik a vegzálást az ellenőrzők.
Minősítést adnak. Emberekről, szakemberekről.
Vannak, akik legyintenek. Ó, ez a rendőrségen belül már megszokott, nem is értik, miért probléma, hogy ezt kiterjesztik a többi területre is. Hát ébernek kell lenni. „A nemzetközi helyzet fokozódik.”
De vajon működik ezen a vonalon? Egy látogatás, egy kérdőív, és a megfigyelt reakciók vajon alkalmasak egy ember megítélésére? És egyáltalán, alkalmazható egységesen mindenhol ez a módszer? Úgy, mint a rendvédelmi szervezetekben dolgozók átvilágításában? Ott is „csúsznak át” olyan emberek, akikről később kiderül, annyira mégsem kifogástalan az életvitelük…. Sőt.
És igen, nekem ez a legnagyobb bajom ezzel az egésszel. Hogy ki mondhatja meg, mi az a kifogástalan életvitel? Nyilván úgy lenne kerek a történet, ha ez azokra is igaz lenne, akik ezeket definiálják, majd nagy hangon hirdetik, törvénnyé emelik, betartatják….egészen addig, amíg ki nem derül: épp náluk bicsaklott meg alapjaiban a tézis.
Ha kiderül. Mert addig, amíg nem, addig bátor a kiállás, a pontos meghúzása az általuk vélt etikai határoknak. Ha kiderül, hogy a király meztelen, és pl. épp az az illető érintett, aki leköpte a melegeket, és nem is akárhogy érintett…stb. Nos, akkor sincs még veszve minden. Mert ekkor bejön egy másik vonal, a „nem beszélünk róla”, „nem ránk tartozik”, vagy az „elvonulunk bűnbánatra”, esetleg a „kinek mi köze hozzá, hiszen minden a törvényeinknek megfelelően működik”. Igen, a mi általunk alkotott törvényeinknek.
Azt hiszem, menthetetlenül elcsúszott már minden a „kifogástalan életviteltől”.
A gyermekvédelem ezer sebből vérzik. Mondhatnám azt is, hogy szétesett. Újszülöttek tömege marad a kórházakban, a nevelőszülői hálózatot megélhetési rendszerré alakították, a képzésük sem az már, mint aminek lennie kellene, nincs elég pénz a gyerekek ellátására, nincs szupervízió, nincsenek megfelelő szakemberek a traumatizált gyerekek problémáira…
Ezek rendszerhibák.
És akkor valakik azt gondolják, az egyének általuk kifogástalannak ítélt életvitelének megítélése hoz megoldást. Ez fogja kiküszöbölni azokat a történéseket, melyek kiderültek?
Jó lenne persze valamiféle kifogástalanságot érzékelni a döntéshozók szintjén. És már az is jó lenne, ha nem védenék mindenáron azokat, akikről kiderül, hogy a „csapat” tagjaként nem voltak azok. Sőt, nem éreznék a csapattagok „érinthetetlennek” magukat, hogy ennek a biztonságában ők bármit megtehetnek.
De nem errefelé megyünk. A „kifogástalan életvitel” elvárása csak egy újabb fricska. Időt, energiát és figyelmet von el a rendszer valódi problémáiról.
A gyerekekkel kellene törődni. Sokkal jobban. De most ők a legkevésbé fontosak.
