Szerző: TORONTÁLI ZOLTÁN
2024.06.20.
Bár elsőre logikusnak tűnik, hogy egy cég leköveti az inflációt, laikus megközelítésben mégis sok lehet a nyitott kérdés:
- nem úgy tervezte meg a szolgáltató a 2023-as évét, hogy beleszámolta a 2023-as várható folyamatokat?
- Mindenki elszámolta magát, vagy előre nem látható volt a drágulás mértéke és most utólag korrigál?
- Ha ez egy korrekció, akkor hogyan lehet a 2024-es díjbevételből visszapótolni a 2023-ast, hiszen azt már lezárták?
- Miért kellene egyáltalán bármit korrigálni, ha a cég (vélhetően a várt) nyereséggel zárta 2023-at?
- Ha idén összességében már csak 4-5 százalékos infláció várható, akkor nem nyeri magát agyon egy cég a tavaszi 15 százalékos áremeléssel?
- Ha mindenki konzekvensen 15 százalékot emel, és ez végigfut a gazdaságon (a díjak emelését az érintettek beépítik az áraikba) akkor az nem veszélyezteti az idei 4-5 százalékos várakozást?
A fenti kérdések egyébként minden évben felmerülhetnének, de azért lett belőle csak 2024-ben téma, mert most kiugróan nagy az éves változás: 17,6 százalékról zuhanunk le hirtelen 5 százalék közelébe. Máskor egyrészt kisebbek ezek a számok, másrészt nem ilyen nagy az éves változás sem, és pár százalékos korrekciókat szinte észre sem lehet venni. Ráadásul a szolgáltató szektorban mindez csak egy lehetőség, amelynek felső határa a KSH adata, de nem is kötelező élni vele.
A szakértőkkel folytatott beszélgetéseink alapján a jelenséget végső soron érdemes két eltérő szemszögből megnézni és magyarázni.
Az egyik megközelítés az, amit a legtöbb versenypiaci szereplő szokott alkalmazni, és leginkább a bérekre jellemző. Tipikus eset, hogy a munkaadó az év elején megemeli a dolgozó bérét annak érdekében, hogy az ne veszítsen a vásárlóerejéből. Ilyenkor lényegében az történik, hogy tavaly év közben végig az alkalmazott futotta az inflációs kockázatot, egyre kevesebbet ért a fizetése, de a következő év elejétől a munkaadó ezt (teljesen vagy csak részben) korrigálja, vagyis a béremeléssel visszahozza a korábbi szintre.
Ettől eltérő szemléletű lehet például egy állami költségvetéshez kapcsolódó kiadás tervezése. Tipikus közismert példa erre a nyugdíjemelés, amelyet az utóbbi évek gyakorlata szerint mindig a várható, és nem az elmúlt év inflációjának mértékében szoktak megadni. Ha pedig az év vége közeledtével kiderül, hogy ez nem volt elég, akkor ugyan korrigálják, de alapvetően mégsem utólag, hanem előre gondolva próbálják a valós értékét megtartani (hogy ez mennyire sikerül, az más kérdés, de az elv az előre gondolkodás).
A két példa között alapvető eltérés, hogy az egyiket szabadpiaci viszonyok, a másikat jogszabályok befolyásolják, ez nagyrészt meg is magyarázza a különbséget. Közös vonás azonban, hogy egyfajta jövedelem (fizetés vagy nyugdíj) a központi eleme.
A helyzet azonban eltérő lehet azoknál a cégeknél, amelyeknél nem, vagy nem feltétlenül a humánerő a nagy költségelem. Egy olyan ipari gyártónál például, amelynek fő költsége valamilyen alapanyag, fő bevétele egy késztermék, a kettő között pedig alacsonyabb hozzáadott értékű munkát végeztet a dolgozóival, nem feltétlenül járható út az árak utólagos inflációs emelése. Ha ugyanis a beszállítók akár már év közben és folyamatosan emelik az alapanyagok árát, vagyis áthártják az inflációs költséget, akkor a termelőnek is árat kell emelnie, szintén akár év közben is, mert nem biztos, hogy ki tudja várni a jövő évet, amikorra a KSH kihozza a végleges adatait.
Az inflációkövető díjkorrekció tehát tipikusan azokra a szabadpiaci körülmények között működő lakossági szolgáltató szektorokra jellemző, amelyekben a díjakat általános szerződési feltételekben (ászf) rögzítik. Ezekbe ugyanis általában beleírják, hogy a szolgáltatónak lehetősége van minden évben a KSH adatok alapján egyszer díjat korrigálni, és ezek a cégek így is készítik az éves üzleti terveiket...
