Szerző: GELLÉRT ÁDÁM
2024.05.24.
Baky László belügyi államtitkár május 16-án büszkén számolt be a sajtónak, hogy a Tiszántúl keleti részén már 320 000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba. „Végeredményben az országból minden zsidót ki fogunk telepíteni, nem marad itt közülük hírmondó sem. Állíthatom, hogy a magyar nép élete szempontjából ez olyan jelentős esemény, amilyenre évszázadok óta nem volt példa” – tette hozzá. A nyilatkozata előtti napon, május 15-én pedig el is indultak a deportáló szerelvények Auschwitz–Birkenau felé.
Ilyen és hasonló kormányzati kijelentések miatt írhatta a miskolci lap szerzője, hogy a „zsidókérdés tehát megoldódott, illetve olyan radikálisan oldódik meg most már záros határidőn belül, mint egykor Nagy Lajos idejében, amikor minden zsidót kitelepítettek az országból. Nem ér véget a nyár és mi már zsidótlan Magyarországban élhetünk.”
A zsidók teljes állampolgári jogfosztását és deportálásuk végrehajtását az Endre László–Baky László belügyi államtitkár páros szervezte, hathatós német adminisztratív és logisztikai segítséggel. A végrehajtás dandárját azonban a magyar közigazgatási hatóságok végezték. A Horthy Miklós által döntéshozói pozícióba kinevezett két politikus évek óta tanulmányozta, így kiválóan ismerte a náci Németországban és a környező országokban bevezetett zsidóellenes intézkedéseket és azok végrehajtását. A lapok többségének betiltásával pedig a hozzájuk lojális sajtóorgánumok terjeszthették a minden addiginál uszítóbb cikkeket.
Ezek közé tartozott a Függetlenség című újság, amia sárga csillag bevezetésekor a kollektív bűnösség elvét fogalmazta meg. Úgy érvelt, hogy a zsidóság a második világháború kitörése napján „önként tűzte ki a sárga foltot”, mert szembehelyezkedett a magyar célokkal, „nyíltan az ellenségnek drukkolt”, és meg akarta szabni, hogy miként „próbáljuk visszahódítani vagy megtartani elveszett területeinket”. A szerkesztőségi vélemény szerint „a zsidó oldalon nem volt senki, nem akadt egyetlen férfi, asszony, gyermek, aki ne tökéletes egységgel gondolkodott volna a zsidó állásfoglalásról, magatartásról, politikai és világnézeti elhelyezkedésről”. A lap arról is tájékoztatta olvasóit, hogy nem szabad sajnálni a megjelölteket, mert legfeljebb annyi történik, hogy „az egyszerű magyar ránéz a sárga jelre és tudja, hogy ki, mit és miért mond. Tudja, hogy ki mit csinál, miről álmodik.”
Ugyanez a lap egy Kassáról szóló helyszíni beszámolójában a dehumanizálás egész eszköztárát felvonultatta: „Mert gondoltad volna például, hogy az az öregember, aki ott kerékpárra ül vagy az a szatyrot cipelő asszony, aki itt átvág az úttesten, zsidó? – kérdezte olvasóitól. – A túlsó oldalon öten jönnek egy csoportban, máskor ezt tudomásul vetted: emberek, sétálnak. Most messziről a tudatodba kiáltja a sok sárga csillag, zsidók vagyunk! Nem békés délelőtti sétálók, hanem zsidók, akikkel elintézetlen ügyeink vannak” – folytatta, majd nap mint nap ehhez hasonló cikkekkel volt tele a több tízezer példányszámban megjelenő lap.
A sepsiszentgyörgyi Székely Népben Baróthy József úgy fogalmazott, hogy a magyar kormány intézkedései nem pusztán az európai gyakorlatot követik, „hanem olyan intézkedés, amely a magyar történelem tényeiben mélyen gyökerezik”. Minderre pedig azért volt szükség, mert a zsidók „jeltelenül és csillagtalanul nem voltak felismerhetők, mert álarcot viseltek, s akcióikat és tranzakcióikat hazafias sallangokkal leplezték”.
Kolozsváry-Borcsa Mihály, a Horthy Miklós által frissen kinevezett sajtó-kormánybiztos, a Függetlenség főszerkesztője, még tovább ment. 1944. április 12-i cikkében álmegdöbbenéssel csodálkozott rá, hogy a főváros utcáin „sárgacsillagosak hemzsegő tömegeivel” találkozott, amiből szerinte csak most lehet igazán látni, hogy mennyire „reménytelen volt számunkra a felülkerekedés ennyi lappangó ellenséggel szemben”. Lealacsonyító és uszító jelzőktől hemzsegő publicisztikája szerint a „zsidókérdés” nem mellékes probléma, s szerinte a beteg magyar szervezetnek legelső feladata a gyógyulás, mert egészen addig „közrehatott bénítóan a zsidó befolyás, a zsidó szempontok, a zsidó érdekek vírusa”.
Az Esti Ujság egyik szerkesztőségi cikke pedig úgy fogalmazott, hogy a megjelent kormányrendeletek lezártak egy korszakot, s megnyitottak egy másikat, „amelyben gyors, határozott és szervesen összefüggő intézkedések nyugvópontra juttatják a nemzet akaratából a zsidóság sok vihart felvert ügyét”. A korábban bevezetett zsidótörvényeket azért tartották elégtelennek, mert az meghagyta a zsidóságnak „a lehetőséget, hogy bosszút álljon”. Ezért majdnem minden jogfosztó intézkedést egyfajta jogos és így morálisan megbocsátható önvédelemnek állítottak be.
„A 200 km sebességű Lacibácsi-féle tempóra is egy kis gáz kell”
Az „önvédelem” gyors, átfogó, az élet minden területére kiterjedő és sokkoló volt. Nemcsak a zsidóság, hanem a többségi társadalom számára is. Talán ezért nyilatkozta Endre László egy 1944. májusi interjúban, hogy „a magyar ember jóhiszemű és könnyen sajnálkozik”. Ugyanakkor hozzátette: „Hálával tartozunk német barátainknak, akik azt tanácsolták, hogy minden intézkedést olyan gyors ütemben hajtsuk végre, ahogy azt a társadalom kívánja. Amikor a sajtó és a közvélemény szükségesnek lát egy intézkedést, csak akkor jön a rendelkezés. E nélkül a legantiszemitább rétegekben is könnyen filoszemitizmus állhat be. Ennek az intézetnek éppen ebben látom a legfontosabb célját.”
De mit is kívánt a magyar társadalom? Vagy pontosabban: milyen hangok értek el az államtitkárhoz? Nem mintha tanácsokra lett volna szüksége, de biztos, hogy megerősítették szándékában a beérkező levelek. A munkamániás, a „zsidókérdés megoldásán” napi 14-16 órát dolgozó Endre László a legtöbb ilyen írást elolvasta, és a hátoldalára biggyesztett jegyzeteivel döntött további sorsukról: megküldte őket a hatáskörrel felruházott helyre, bátorító vagy támogató sorokat diktáltatott a titkárával, vagy egy keresztben áthúzott nullával jelezte, hogy nincs vele további teendő...
