Szerző: Rezeda
2024.05.09.
Meg a versei is. Minden bántja ezeket, s ha már az irodalom felől támadni őt nem lehet, mert vannak ledönthetetlen szobrok, akkor emberi minőségébe kötnek bele. Tisztára, mint a mai karaktergyilkosságok, így hangzik ennek a Szentesi Zöldinek a hitvány emberezése, ami érthető módon zavarja a folyó innenső partján állókat. Mint amilyen például Kaltenbach Jenő, a volt ombudsman, aki ennek hangot is adott. (Van, amikor nem lehet hallgatni.)
Kaltenbach kendőzetlenül és a lényeget megragadva „mocskos szájú firkásznak” nevezi ezt a Szentesi Zöldit, és nagyon finom húrokon játszva azt kifogásolja, hogy beletörli a „koszos bocskorát” Adyba. A kisebbik baj, hogy a „kormánypárti publicista” nem érti a finom célzást A Hortobágy poétája című versre – piszkos gatyás bamba társak -, és fölháborodva közli, hogy ő cipőt hord. Aki viszont ennyire sem képes, az ütni akar, mert a szavak sok neki.
Mondjuk, ha egy publicista a nyersanyagával – szó, betű, mondat – áll hadilábon, az baj, de nem a NER-ben, mint kiderült, mert itt ehelyett lehet verekedni is. A gyere ki a kocsma elé vitakultúra archetípusa maga Orbán Viktor, aki még annak idején Andre Goodfriend szóvivőt invitálta volna bunyózni, ha ő férfi. Innen ered, ha Bayer taknyán-nyálán akar húzgálni minket, és ezért nem meglepő, ha ez a Szentesi Zöldi is bokszolni hívta Kaltenbachot.
Azt ígérte a hetvenhat éves embernek, hogy „Ha egyszer találkozunk, valakit lepedőben visznek el. Nyilván nem engem”. – Mondta ezt a cipős ember a bocskorában, de, hogy milyen szaralak, az is mutatja, eltüntette aztán a kihívást. De az internet az olyan, hogyha egyszer azt valaki lementi, akkor örök időkre megmarad, mint most ez is, tagadni próbálni tehát fölösleges. Szentesi Zöldi beírta magát a NER képeskönyvébe visszavonhatatlanul.
Másfelől viszont van nekünk – illetve a Fidesznek van, mi csupán konstatáljuk elborzadva – Szentkirályi Alexandránk is, aki pedig nem az utcai harcos módján, hanem infantilis dedós nívón vívja a maga kilátástalan harcát Karácsonnyal. Most éppen ekképp: „Ha ennyire szeret munkaidőben játszani, meg kincskeresőzni, akkor én azt javaslom, hogy ideje visszamenni az oviba dömperezni, Budapesten pedig kéne hagyni a felnőtteket dolgozni”.
A hadügyminiszterné azért gondolta magát így szellemesnek, mert Karácsony játékra hívta a budapestieket. Most megjelent könyvéből tíz példányt elrejtve a fővárosban, hogy a lakosok kutassák fel azokat. Bevett módszer ez az olvasás népszerűsítésére is, ami viszont Alexandra asszonynak valami ismeretlen okból fáj. Ez nem lenne akkora újság, csak folyamatosan ámulunk el, milyen tartalmatlan ez a nő, vagy a szerep, amit játszik.
Mintha idióta volna. Méhlegelőt kaszál, autót vezet, halat fog, most pedig azzal van baja, ha a fővárosiak egy könyvet keresnek a házak rengetegében. Ez szerinte óvodás tempó, a felnőttek – mint ami ő volna – azonban komoly dolgokkal foglalkoznak, de arra nézvést nem kapunk felvilágosítást, mi is lenne az. Hacsak nem a Szentesi Zöldi-féle bunyó. De ebben a két végletben benne áll a jobboldal intellektuális és morális fölénye, hogy csak tátott szájjal nézzük.
Éngemet azonban ez a dömperezni küldés más miatt is szíven ütött. Hiszen van egy sorozatom, az Egy óvodás naplója, amely a NER szürrealitását hivatott ábrázolni sajátos környezetben, s annak mesélő hőse minden rész végén úgy vonja ki magát a tébolyból, hogy befejezésül felsóhajt, „na, vára dömperemmegyek”. Így egyben Alexandra asszonyság nekem is üzent, én pedig fölfedeztem benne az ovisorozat negatív hősét, azaz, „Ibojnénit”...
