FACEBOOK / GÁBOR GYÖRGYSzerző: GÁBOR GYÖRGY2024.05.04.
Sok, igen messzire vezető oka van annak, amiért a magyar politikai géniusznak és a magyar politikát fogyasztó népességnek a gondolkodását és világszemléletét minimum 180-200 éve a kuruc – labanc dichotómia keretezi (máshogy mondva: a fekete – fehér, avagy a szeretem – gyűlölöm manicheus dualizmusa), s rendszer-, kormány-, és hatalomsemleges módon, permanensen, túlnyomórészt ezt a képletet és gondolkodási szerkezetet érvényesíti, ennyi idő elteltével megadva a lehetőséget a konzekvencia megvonására: kevés sikerrel és eredményességgel.
Én most az okok közül egyre szeretnék rámutatni, amely – meglehet – nem a legfontosabb (ráadásul nincs közvetlen politikai jelentősége a június 9-i választásokra, amiért aztán súlya és szerepe e honban a sok-sok (politikai) véleményformáló roppant fontossága és haszna mellett elhalványodik, másod-, vagy harmadlagos témává lényegtelenül), de amelynek hatását és roppant kártékony hiányát egyre markánsabban érzékelni, persze csak addig, amíg akadnak még olyanok, akiknek a hiány a maga pusztító módján egyáltalán még érzékelhető.
Arra gondolok, hogy idehaza (és én most kizárólag az „idehazáról” kívánok szólni) az utóbbi időben a szépirodalom olvasása fenyegetően visszaszorulóban van, olyannyira, hogy bölcsész- és társadalomtudományokkal foglalkozó egyetemisták, sőt, bölcsész- és társadalomtudományokat oktató tanárok is egyre kevesebb szépirodalmi élménnyel töltődnek. Márpedig az ember a legtöbb tapasztalatát, ismeretét és akár egy életre szóló élményét az emberi típusokról, az ember sokféleségéről, gazdagságáról, arról, hogy az ember jelleme, gondolkodása és reakciója sokszorosan tagolt, s sokszorosan összetett, leginkább a szépirodalmi ismereteiből nyeri.
A hétköznapok pszichológiai tompasága (de nevezhetnénk ezt egyfajta amnéziának, felejtésnek vagy egyszerűen elhülyülésnek) képtelenné teszi az embert a differenciált látásmódra, az egyes tettek és megnyilvánulások mögötti jellemek és alkatok felismerésére. Szépirodalom nélkül nem ismerünk rá az Ábelekre és Káinokra, az Ábrahámokra és Izsákokra, a III. Richárdokra, a Mercutiókra, a Scrooge-okra, a Hans Castorpokra, a Pierre Bezuhovokra, a Tartuffe-ökre, az Anna Kareninákra, a Nórákra, a Trepljovokra és az Arkagyinákra, az Adrian Leverkühnökre, az Édes Annákra, a Lucien Rubemprékra, a Julien Sorelekre, az Ivan Karamazovokra, a Gregor Samsákra, a Buddenbrook ház egymást követő nemzedékeire, a Wilhelm Meisterekre, a Bernard Rieux-kre, Meursault-kra, a Yossarianokra, a Boguslawskikra, a javított kiadású Esterházy Mátyásokra és így tovább, ténylegesen a végtelenségig.
Az Uffizi, a Louvre, a Prado stb. folyosóin bandukolva, vagy a Cappella Sistina falai közé belépve Botticelli, Raffaello, Michelangelo, Tintoretto, Rembrandt stb. képei helyett puszta színek és geometriai alakzatok tekintenek vissza a látogatókra, holott az alkotó művészek és koruk számára a munkák képi világa azonnal felismerhetőek voltak, következésképp jelentéssel bírtak. Épp e jelentések hatása vezetett el a beteljesedéshez, ám nélkülük e munkák lényegüket vesztik, jelentés nélküli üres halmazokká lesznek, amely nem csupán a hagyomány elvesztéséről tanúskodik, hanem mindannyiunk lassú és megállíthatatlan kiüresedéséről is.
Egyre egyformábbakká leszünk, egyre inkább vagy kurucok vagy labancok, vagy kritikátlan imádatra vagy engesztelhetetlen gyűlöletre rászolgálók. Eme érzelmekről a nap 24 órájában túláradó módon gondoskodik a félszavas vagy egy-két mondatos üzenetekbe szimplifikálódott önfeledt rajongói vagy trágárul utálkozó, álnevek, valamint „felsőbb érdekek és megrendelők” mögött megbúvó, vagy csak a privát elkötelezettség és küldetéstudat önfelkent bajnokainak megrendíthetetlen igazságtudatáról árulkodó hangzavar.
Napjaink vox humanája.
Egyre egyformábbakká leszünk, mert lassan elfeledkezünk arról, hogy másképp is lehetne. Nem lehet másképp, csak így: kurucnak vagy labancnak lenni, az imádat legfőbb tárgyaként vagy a gyűlölet megszégyenített és megalázott lúzereként létezni. A valódi sokféleség, a fekete vagy fehér monokrómjába illesztve és (ön)illeszkedve.
A valódi sokféleség helyébe különféle helyettesítők lépnek: az egyenöltözet, az egyenlépés, az egy a zászló, egy a tábor kényelmes, komfortos, a legelemibb reflexióra és önreflexióra való képtelensége.
A mű beérett: lassan csak mutatóban akad még, aki képes különbséget tenni fenséges és szemét, belátás és propaganda között.
A legsürgősebb teendők egyike ebben az országban (és ebben a világban) a humaniórák méltó megerősítése, szerepük, értékük és nélkülözhetetlenségük újbóli felismerése.
Máskülönben tényleg nincs tovább.