FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2024.04.16.
A holokauszt magyar áldozatainak emlékülésén Sulyok Tamás megtartotta a beszédét, pedig jobban tette volna, ha csöndben marad.
Mindenekelőtt olcsó konyhafilozófiai nyelvezettel förtelmes közhelyeket eregetett, amelyeket akár egy biztosító társaság éves közgyűlésén, vagy mondjuk a 6. c osztály osztályfőnöki óráján is elmondhatott volna. Például azt, hogy „az emberiség feladata a békés egymás mellett élés”, vagy azt, hogy fontos az egymás iránti tisztelet, mások igazságának elfogadása. Továbbá azt, hogy „Szent Istvánra és Deák Ferencre tekintve emberszeretettel és istenhittel szívünkben növeljük embertársaink tiszteletét.” Vajon miért is kezdte el kötelességszerűen emlegetni az istentiszteletet? Hogy jön ez ide? Mintha Sulyok pontosan tudná, hogy a hóhérok mind hitetlenek voltak, templomot kerülő ateisták és istengyalázók, az áldozatok pedig kivétel nélkül mind meggyőződéses hívő emberek.
Aztán azon is eltöprengett az államfő, hogy vajon „miért fordul egymásnak az emberiség újra és újra?” Sulyok Tamás előtt még mindig nem világos, hogy itt nem emberek fordultak emberekkel szemben, hanem a zsidó-keresztény civilizáció alaptörvénye lett felmondva és hatályon kívül helyezve, s a hóhérok hatmillió embert, benne hatszázezer magyar embert irtottak ki, köztük csecsemőket, apró gyermekeket, terhes asszonyokat és magatehetetlen idős embereket, az Endlösung, a végső megoldás ördögi tervének megfelelően, ipari körülmények között, olyanokat, akik az ég adta világon nem fordultak szembe senkivel.
A beszédben fény derült Sulyok tudós antropológiai nézeteire, amely szerint „az ember, mint olyan, szent.” Hát egy frászt szent, s ha más nem, épp maga a holokauszt bizonyítja azt, hogy mennyire nem szent az ember. A szent (héberül kadós, görögül hagiosz, latinul sanctus) a profán ellentéte, s egyfajta tökéletességet, Isten roppant közelségét jelzi, azt, hogy a szentnek mondott illetőben Isten nyilvánul meg. Ha egyszer Sulyok az istenhit emlegetése helyett elolvassa a Bibliát, látni fogja, hogy az ember éppen hogy nem szent, hanem bűnökkel teli. (Voltaképpen ez a Biblia egyik legfőbb mondandója.) Miután Sulyok politikus, csak jelzem, hogy az amerikai alapító atyák, akik mind istenhívő keresztény emberek voltak, épp azért alkották meg a fékek és ellensúlyok rendszerét, mert meg voltak győződve arról – amúgy helyesen -, hogy az ember bűnös, de legalábbis hatalomra kerülve a hatalmi pozíció még a tisztességben és becsületben élő embert is könnyen bűnössé teheti.
Aztán az államfő kitért arra, hogy apja 40 éve halott, ezért nem tudta őt kikérdezni, így abból tud ítélni, ahogy őt korábban megismerte. A fentiekben összehordott kínos ostobaságokat ezen a ponton már a cinizmusával tetézi. Ugyanis nem kell a szüleinket kikérdezni, ahogy nem kell Hitlert, Sztálint, Napóleont, Caligulát stb., stb. kikérdezni ahhoz, hogy pontos ismereteket szerezzünk a múltról, még akkor sem, ha az közvetlenül érinthet bennünket, s akkor sem, ha az lelki-pszichés terhet vagy traumát eredményezhet. Ugyanis pont ezért van a történettudomány, s ezért vannak a professzionális történészek, akik helyettünk „kérdezik ki” a múltat. (Persze nem azokról a pszeudotörténészekről vagy inkább rendszerpropagandistákról beszélek, akik bőséges juttatások ellenében a regnáló hatalom igényeit és megrendeléseit szolgálják ki, mélységes alázattal.) Amit Sulyok Tamás apja halála miatt nem tudott megtenni, azt levéltári kutatásokkal elvégezte néhány történész, csakhogy ahelyett, hogy Sulyok nekik köszönetet mondott volna azért, mert a családi legendárium helyébe a történelmi valóságot helyezték, munkájukat Sulyok a családja elleni nemtelen támadásnak minősítette (Csak zárójelben: a nemtelen szó szinonimái: hitvány, alávaló, aljas). Vagyis Sulyok még ebben a pillanatban sem a hatmillió áldozat hóhérait, a hóhérok kiszolgálóit, szimpatizánsait, támogatóit nevezte nemtelennek (hitványnak, alávalónak, aljasnak), hanem a múltat feltáró történészeket. S az érintett történészektől továbbra sem kért elnézést, s továbbra is ködösíti azt a múltat, amit ködösítés helyett meg kellene ismernie, hogy végre szembesüljön a feltárt múlttal.
Máskülönben vacak, semmitmondó, üres közhely marad Sulyoknak az a mondata, hogy a múlt megismerésével „a múlthoz hasonló bűnök nem ismétlődhetnek meg.” Ugyanis Sulyok minden méltóságot és komolyságot nélkülöző hozzáállása, amely továbbra is a hatalmi politika igényeinek kíván megfelelni, s nem a múlttal való őszinte szembenézésnek, épp a bűnök megismétlődéséhez járul hozzá.
Mert hogyan is mondta az amerikai író és filozófus, George Santayana? „Aki nem tud szembenézni a múltjával, arra van ítélve, hogy örökké megismételje.”
Én pedig szégyenkezem Magyarország államfője miatt, továbbá azok miatt, akik beszédét hálás tapssal fogadták, s legfőképp szégyenkezem a hatszázezer áldozatot ért gyalázatos kegyeletsértés miatt.
A holokauszt emlékezetét, vagyis hatszázezer magyar ember sorstalanságát (köztük sosem megismert néhai rokonságomét) a mai napon a magyar Parlament felsőházi termében politikai termékké silányították.