Szerző: RADÓ PÉTER
2023.03.31.
"...ha a szélsőjobbos populista diskurzust némi fantáziával mégiscsak oktatáspolitikai programnak tekintjük, annak minden lehetséges eleme már rég megvalósult".
Mark Twain egyik halhatatlan mondása így hangzik: „Az egyik század radikálisa a következő század konzervatívja. A radikálisok alkotják meg a nézeteket. Amikor már elhasználták azokat, a konzervatívok átveszik őket.” Mivel én nem vagyok konzervatív, akár megtehetném, hogy visszafogott derűvel elkönyvelem az idézet mély igazságát, és minden konzervatív gondolatot gondosan felcímkézve a múzeumi tárgyakat őrző vitrin üvege mögé helyezek. Sajnálatos módon azonban látom az idézetben elrejtett csapdát, ezért kénytelen vagyok feltenni a kérdést: valóban minden besorolható a politikai konzervativizmus címkéje mögé, ami a konzervativizmus tiszteletet parancsoló álruhája mögé rejtőzik?
Az ezzel kapcsolatos kétségeket az ébresztette fel bennem, hogy az oktatásról szóló nyilvános diskurzusban a Matthias Corvinus Collegium (MCC) bőségesen áradó erőforrásainak felhasználásával gőzerővel zajlik egyfajta konzervatív térfoglalás. Ez a szellemi térfoglalás hosszú és nehezen olvasható esszékkel, konferenciákkal és előadásokkal, könyvkiadással, sajtónyilatkozatokkal és a köztévé valamelyik csatornáján szórt „szakértői” panelbeszélgetésekkel zajlik, s mindezt az MCC-én folyó „tudományos tevékenység” legitimálja. A 2010-es politikai fordulat óta zajló államkonzervatív rendszerépítés bő évtizede során előszőr fordul elő, hogy a közoktatásban a kedélyeket nem elsősorban az borzolja, hogy mit csinál a pártállam, hanem az, hogy a pártállam MCC-n keresztül fizetett ideológusai mi mindent hordanak össze. Az érthető okból kicsit talán hisztérikusan kritikus reakciók sokfélék, de van egy közös elemük: fenntartások nélkül elfogadják a beszélők és mondanivalójuk konzervatív önbesorolását. Az alábbiakban annak bizonyítására teszek kísérletet, hogy ez hiba.
Az MCC mögött álló hatalompolitikai szerkezet
Bár ez meglepő lehet, de az első dolog, amit tisztázni érdemes, az, hogy miért kell ezzel foglalkozni? Puszta szakmai kötelességtudatból egy ideje olvasom az MCC szakértőinek nyilatkozatait és az előadásaikról szóló beszámolókat (mely utóbbiakat érdemes némi fenntartással kezelni, mert nehéz eldönteni, hogy az újságírók mennyire reprodukálják pontosan az elhangzott szövegeket), meghallgatom a neten elérhető stúdióbeszélgetéseket, sőt, még Orbán Balázs Kommentárban megjelent nagyon hosszú és kissé zavaros oktatásról szóló esszéjét1is türelmesen végigolvastam. A felháborodott reakciók ellenére jódarabig elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy reagáljak az MCC-ből áradó kommunikációs zajra, mégpedig két okból. Részben azért, mert ezen a színvonalon szinte lehetetlen értelmes szakmai diskurzust folytatni, részben pedig mert az MCC szellemi térfoglalása mögött álló hatalmi szerkezetről szóló tudásunkhoz annak „oktatástudományi” tevékenységéről szóló reflexió nem tesz hozzá semmit – márpedig a lényeg véleményem szerint éppen ebben van. Ami miatt meggondoltam magam, az a 2022-es PISA kutatás eredményeiről szóló első meggondolatlan pánikreakciók voltak, melyek nem feltétlenül az európai oktatási rendszerek teljesítményromlása mögötti okok időigényes és alapos feltárásáról szóltak, hanem egy az MCC által képviselt – látszólag – konzervatív megközelítéshez való visszatérés szükségességéről. Ez az érzelmi reakció nem csak azért veszélyes, mert felerősíti az illiberális nézetekkel szembeni fogékonyságot, de azért is, mert hiteltelenítheti az elmúlt évtizedekben lezajlott oktatástudományi paradigmaváltást is. Mindezek miatt tehát mégiscsak foglalkoznom kell a dologgal.
Mindenekelőtt tehát érdemes röviden felvázolni azt a hatalompolitikai konstrukciót, ami az MCC-s térfoglalást megszülte, mert e nélkül az a látszat keletkezne, mintha valóban eszmék harcáról lenne szó. Az MCC térfoglalási kísérlete mögött a lényeg a már régóta jól ismert és jól bejáratott autokratikus hatalomgyakorlási konstrukció. Ez azon alapul, hogy napi szinten egyetlen autoriter vezető sem képes egyszerre 15-20 embernél népesebb személyes kapcsolathálózatot működtetni. Mivel az egyszemélyi uralom formális protokollok alapján működő intézményeken keresztül nehezen biztosítható, az egyszemélyi vezetőnek minden egyes terület élére egy hozzá feltétlenül lojális, őt minden tekintetben kiszolgáló embert, egy helytartót kell állítania, akinek hatalmát megint csak nem feltétlenül formális felhatalmazások, hanem a mögötte álló egyszemélyi vezető támogatása biztosítja. Mivel az erre a szerepre aspiráló emberek folyamatosan versenyeztetve vannak, az egyszemélyi vezető kontrolja fölöttük nagyon erős. A helytartók akkor képesek eljátszani a nekik szánt szerepet, ha a rájuk bízott terület kormányzati irányítása számos kormánytag között oszlik meg, tehát nincs más, aki egy szektor egészével kapcsolatban döntéseket hozhatna. (Ebből a szempontból mindegy, hogy a helytartó maga is tagja-e a kormánynak, vagy sem.) Ez egy egyszerű, a korai feudalizmus erős királyi kíséretének működési logikájában gyökeredző megoldás, melynek segítségével az egyre komplexebbé váló modern társadalmakat már nagyon régóta, nagyjából a 16. század óta nem lehet hatékonyan kormányozni. Autokraták körében azonban mégis népszerű eljárás, mert ez biztosítja a hatalmukat. A gazdaságpolitika de facto irányítója Nagy Márton például azért cselekvőképes, mert a gazdaságirányítást hét egymással versengő miniszter között szórták szét.
A jelek szerint a kormányban három részre szakított oktatásirányítás új helytartója az egyszemélyi vezető politikai igazgatója, Orbán Balázs lett, vagy legalább is ezt erősen ambicionálja. Nem tudható pontosan, hogy a politikai igazgató felhatalmazása milyen területekre terjed ki, de egyre valószínűbb, hogy az oktatás már az övé, és ez véget vethet Pintér Sándor önálló, a „teljesítményértékelésen” alapuló bérdifferenciáláshoz hasonló önálló kezdeményezései rövid időszakának. A hatalomgyakorlási szerkezeten belüli térfoglalást mindig kommunikációs hadjárat vezeti be, ami részben „miheztartás végett” jellegű hatalmi üzenetek gyűjteménye, melyeket lojális iskolaigazgatók beleszőhetnek tanévnyitó beszédeikbe, részben pedig a „másképp gondolkodók” kirekesztésének/kiszorításának eszköze. Valódi – és talán ez a legfontosabb – funkciója azonban az „intellektuális” erőfitogtatás, amelyet az állampárton belüli pozícióharcok során vezető szerepre szóló igénybejelentésként lehet dekódolni. Amennyire én látom, nincs többről szó, mint hogy a miniszterelnök politikai igazgatója, aki egyúttal az MCC kuratóriumának elnöke, az MCC erre a célra felépített kapacitásait mozgósítja annak érdekében, hogy oktatáspolitikai „erőközpontként” pozícionálja saját magát. Azt sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy az MCC-ből kikerülő nyilatkozatok eldöntött oktatáspolitikai beavatkozások kommunikációs előkészítését szolgálják, azt azonban igen, hogy az önjáróvá váló kommunikáció előbb-utóbb kormányzati beavatkozásokat szül majd.
Az illiberális és centrista konzervatív oktatáspolitika szétválaszthatósága
A politikai-kormányzati kontextusról szóló rövid jelzés után rátérhetünk írásom alapkérdésére, mégpedig arra a dilemmára, hogy tényleg konzervatív-e mindenki, aki annak láttatja magát? Esetünkben egy konzervatív illiberális és populista párt ideológusainak megnyilvánulásairól van szó, tehát kézenfekvő első lépés a politikai ideológiák és értékvilágok elemzése. Ez tűnik az egyszerűbb vállalkozásnak. A politikai elemzők nagy magabiztossággal képesek különbséget tenni a centrista konzervatív és az illiberális populista politikai pártok között az általuk kibocsájtott dokumentumok és nyilatkozatok értékhátterének elemzése alapján, ugyanis vannak olyan a centrista konzervatív pártok által elismert és képviselt értékek, melyeket az illiberális pártok elutasítanak. Ezek egy része euro-atlanti civilizációs alapérték, mint például a demokrácia, a pluralizmus, a kisebbségek jogai, az emberi jogok, az állam semlegessége és a jogállamiság. Ezeken kívül vannak olyan telivér hagyományos konzervatív értékek, melyekkel az illiberálisok – hol nyíltan, hol nem bevallott módon – szintén szembefordulnak. Ezek közé tartozik a tulajdon – részben morális alapú – védelme, az adóztatás ésszerű mértékben alacsony szintre korlátozása, a teljesítményen alapuló elszámoltathatóság és az intézmények stabilitása által biztosított fékek.
Ez a gyakorlatban is jól alkalmazható, a politikai értékeken alapuló metódus azonban elveszíti az érvényességét, ha az oktatáspolitikai (általában: közpolitikai) gyakorlat felől kíséreljük meg a kétféle politikai irányzat szétválasztását. Ennek oka az, hogy az oktatáspolitika-alkotás egy nagyon komplex térben zajlik, s ez nem teszi lehetővé az értékek és a konkrét kormányzati beavatkozások közötti kapcsolat rövidre zárását. Vannak ugyan általában politikai irányzatokhoz lazán köthető szakmapolitikai irányultságok, de nem sok. Ezek egyike például az, hogy a konzervatív kormányok általában jobban kedvelik a tanulói teljesítmények mérésén alapuló beavatkozásokat, mint a baloldali pártok, de ez sem törvényszerű. Az első és eddig egyetlen olyan magyarországi kísérlet például, amely következményeket kapcsolt az iskolaszintű kompetenciamérési eredményekhez, egy szocialista vezetésű kormányhoz kapcsolódik. A konkrét oktatáspolitikai beavatkozások döntő többsége ideológiai értelemben semleges, bármikor felbukkanhatnak szinte bármilyen ideológiai hátterű kormányzat tevékenységében. Mindezt egy példával illusztrálva: 2010 után a FIDESZ egyik első változtatása a kötelező beiskolázás időpontjának hatéves életkorra való rögzítése volt, amely szakított a korábbi kormányok ezzel kapcsolatos rugalmas szabályozásával, s ami jelentős felháborodást szült az oktatás szereplőinek nagy része körében. Ezzel szemben a nem kevésbé illiberális lengyel Jog és Igazság Párt (PiS) 2015-ös hatalomra kerülése után a korábbi kormányok által hatéves korban megállapított kötelező beiskolázást hétéves korra tolta ki – természetesen jelentős felháborodást szülve az oktatás szereplőinek nagy része körében. Vannak ugyan „indikatív” oktatáspolitikai kezdeményezések, melyek kimondottan az illiberális pártok repertoárjába tartoznak (mint például a „genderideológiák” és az „LMBTQ propaganda” kiszorítása az oktatásból), de ezek is nagyon ritkák.
Van azonban egy lehetséges, a politikai ideológiákat és a konkrét oktatáspolitikai beavatkozásokat összekapcsoló köztes megközelítés is. Amikor nemrégiben a CEU DI által vezetett nemzetközi kutatás keretében Mikola Bálinttal írt tanulmányunkban2 az illiberális pártok oktatás- és kultúrpolitikáját vizsgáltuk, összehasonlító elemzést végeztünk az akkor hatalmon lévő két illiberális párt, a FIDESZ és a PiS nyilvános és rejtett oktatáspolitikai és kultúrpolitikai napirendjeiről, az általuk kezdeményezett és/vagy gyakorlatba átültetett konkrét beavatkozásokról. Azt találtuk, hogy a FIDESZ oktatáspolitikai napirendjét 2010 óta folyamatosan és egészen elképesztő mértékben a politikai hatalom koncentrációját szolgáló változtatások uralják. Ezekhez képest a valódi (tényekkel jól dokumentált) problémák megoldását szolgáló, az ideológiai célokat közvetlenül érvényesítő és a „populista” (a korábbi kormányok népszerűtlen intézkedésitől való elhatárolódást szolgáló) változtatások erős kisebbségben voltak. Lengyelországgal kapcsolatban ez a módszer hatékonyabbnak bizonyult, ugyanis a hajlamait tekintve nem kevésbé autokratikus PiS jóval kisebb politikai mozgástere miatt az oktatáspolitikai napirendjében sokkal nagyobb volt az ideológiai célokat közvetlenül szolgáló kezdeményezések aránya.
Ez is azt bizonyítja, hogy az illiberális értékvilág oktatáspolitikai érvényesíthetősége merőben kontextuális kérdés, a politikai ideológiáktól független tényezőktől függ. A FIDESZ kétharmados országgyűlési többsége birtokában és a csekély társadalmi ellenállásnak köszönhetően gátlástalanul a közvetlen politikai kontrollt szolgáló adminisztratív centralizáció jegyében szervezhette át a közoktatást, ami utat nyitott a demokratikus játékszabályok, a pluralizmus és a jogállamiság tagadásán alapuló illiberális politikai értékrend számára. Ez az, ami egy centrista konzervatív párt kormányzása alatt elképzelhetetlen lenne, ugyanis a demokratikus és jogállami játékszabályok tisztelete és betartása miatt érvényesülne az értékek, érdekek és szakmapolitikai meggyőződések pluralitása, s az intézmények stabilitása sokkal erőteljesebb szempont lenne, mint a politikai hatalom koncentrációja.
Eddigi mondanivalóm az illiberális konzervatív populizmus és a tradicionális (centrista) konzervatívizmus szétválasztásán és szembeállításán alapszik. Meg kell azonban engedni azt a lehetőséget, hogy eszmetörténeti értelemben a lehatárolás nem, vagy egyre kevésbé létezik, mert maga a politikai konzervativizmus, illetve annak fősodra válik egyre illiberálisabbá és populistábbá. Ennek eldöntése minden bizonnyal pompás feladvány egy konzervatív eszmetörténettel foglalkozó kutató számára. A jelen kihívásaira adható lehetséges problémamegoldó válaszok szempontjából – tehát közpolitikai perspektívából nézve – ez a dilemma alapvetően értelmetlen; amíg alapvetően konzervatív értékeket valló és nem illiberális kutatók és szakértők sokasága dolgozik a közoktatás minőségének javításán és alkalmazkodóképességének erősítésén, addig ez nem is lenne igazságos. Magyarországtól eltekintve Európában az illiberális oktatáspolitikai diskurzus még marginális pozícióban van.
Az illiberális oktatáspolitikai diskurzus
És ezzel el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy miben különbözik az MCC által egyre gazdagabb példatárral felszerelt illiberális oktatáspolitikai diskurzus a hagyományos konzervatív oktatáspolitikai diskurzustól. Elsősorban ezeket a különbségeket kell szisztematikusan feltérképeznünk, ugyanis az illiberális oktatáspolitikai narratívák – megtévesztő módon – bőségesen merítenek a tradicionális konzervatív értékvilág hívószavaiból, mint például a család, a tradíció, a nemzeti közösség vagy – főleg Kelet-Európában – a keresztény vallási értékek.
Véleményem szerint ami megkülönbözteti az MCC képviselői által – legalább is nyelvi értelemben – meglehetősen koherens módon képviselt oktatáspolitikai narratívát a hagyományos konzervatív narratívától, az alapvetően a populizmus és mindaz, ami ebből következik: (1) a „progresszívnek” nevezett fősodor oktatási diskurzussal való szembefordulás (melyben összemosódnak a konzervatív, liberális és baloldali megközelítések); (2) a nemzetközi fősodor diskurzust informáló, illetve azt részben konstruáló oktatástudománytól való elfordulás; (3) az „establishmenttel” (a hagyományos oktatáskutatói elittel és az oktatáspolitika szervezett érdekcsoportjaival) való szembefordulás; (4) az oktatásról szóló narratíva apologetikus, az autokratikus hatalomkoncentrációt és ideológiai indoktrinációt hitelesítő funkciója; (5) a felelősség alól való felmentéssel (felelősségáthárítással) szerzett népszerűség. Vegyük sorra ezeket!
...
