Szerző: LÁNYI ANDRÁS
2024.01.23.
ideje lenne elkezdeni politizálni – ha nincs értelme, akkor is.
Hogyan szavazzunk? Kire szavazzunk? Ez a kérdés idén komoly fejtörést okoz majd a választópolgárok egy részének. Igen kis részének, de ez most nem számít. Merthogy a többség magabiztosan és mintegy rutinból beikszeli vagy a leválthatatlan miniszterelnök pártját, vagy az ellenzéki pártok közül azt, amelyiknek a nevét meg tudta jegyezni. Oszt’ annyi.
Ez az írás azonban nem nekik szól. Hanem azoknak, akik még homályosan emlékeznek: volt idő, amikor nem a pártoknak voltak szavazói, hanem a szavazópolgároknak voltak pártjai. Hogy alapesetben a politika a társadalmi csoportok érdekeinek a képviseletéről szólt, és a vetélkedés különféle programok között zajlott. Onnan nézve értelmezhetetlen a szakadék, amely jelenleg a politikától húzódozó civiltársadalmat elválasztja a hatalomszerzésre mint üzletágra szakosodott vállalkozások vetélkedésétől. Hát akkor önöknél kit képviselnek a képviselők? – kérdeznék tőlünk a régiek, e naiv marslakók, és nehéz lenne nekik elmagyarázni, hogy is van ez mostanában.
Mi tehát, egy kihalófélben lévő faj, a zoon politicon ritka és ritkaságánál fogva értékes példányai arra a pártra adjuk majd szavazatunkat, amelynek programja a leginkább megfelel a jó kormányzásról alkotott elképzeléseinknek. Nem is a pártra, hanem annak jelöltjére, igaz? Hiszen a programot a nevében fellépő személyek tettei, képességei, moralitása hitelesítik.
De kire is szavazzunk?
Sokan közülünk, én úgy vettem észre, nyugati típusú szociáldemokráciában reménykednek, és arra várnak – az idősebbek már vagy harminc esztendeje –, hogy az esélyteremtő-gondoskodó állam mérsékelje a tűrhetetlen és igazolhatatlan mértékű társadalmi egyenlőtlenségeket, anélkül, hogy az egyéni szabad vállalkozás útját eltorlaszolná előlük. (Annak idején a Fidesz is az ő szavazataikkal, a rablókapitalizmus elleni fellépés ígéretével szerzett elsöprő többséget.) Ők legszívesebben most is egy klasszikus Szociáldemokrata Pártra voksolnának.
(Nem az egészen kicsikre gondolok, és nem az új hiányszakmákra, hanem arra a bizonyos polgári középre, amelynek anyagi biztonságát vállalkozásai sikere biztosítja.) Mert ahol mutatkozott egy kis piaci rés – rés a valóságos teljesítmények piaci versenye számára –, azt haladéktalanul betömte a velejéig korrupt pályázati rendszer és a protekció. Maradt a sorban állás a hatalom kegyeiért. A kkv-k többségének, és különösen a földhöz, piachoz és hitelhez nem jutó gazdatársadalom maradékának alighanem egy igazi Kisgazdapárt felelne meg.
A harmadik komoly esélyes a Szabadelvű Párt lehetne. A névválasztás jelezné a különbséget, amely korunk eltorzult liberalizmusától megkülönbözteti azt a szabadelvű hagyományt, amelynek képviselői hazánk újkori történetének legfényesebb lapjain szerepelnek. A fiatal szavazóknak mindenesetre könnyebb dolga lenne, ha nem nekik kellene nyugatra menekülniük a hazai közállapotok elől, hanem itthon részesülhetnének a nyugati – köztudottan hanyatló és dekadens, de mégis – liberális demokrácia előnyeiben.
Negyedikként gondoltam a Zöld Konzervatívok Pártjára. A politika terén az ökológia, azt mondják, az első valóban modern konzervatív irányzat. A globális technokrata hálózatok és birodalmak uralmát a zöldek a hagyományos modern értékek és jól azonosítható helyi érdekek nevében vonják kérdőre. Mi maradt az autonómiából? Mi van a szolidaritással? És persze, mi lesz az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen természeti feltételeivel? Mondanom sem kell, hogy a zöldek szerint, ami fennáll és védelemre szorul, az nem a hatalom rendje, hanem az életé: az életformák gazdag sokfélesége.
Hogyan szavazzunk? Kire szavazzunk? Ez a kérdés idén komoly fejtörést okoz majd a választópolgárok egy részének. Igen kis részének, de ez most nem számít. Merthogy a többség magabiztosan és mintegy rutinból beikszeli vagy a leválthatatlan miniszterelnök pártját, vagy az ellenzéki pártok közül azt, amelyiknek a nevét meg tudta jegyezni. Oszt’ annyi.
Ez az írás azonban nem nekik szól. Hanem azoknak, akik még homályosan emlékeznek: volt idő, amikor nem a pártoknak voltak szavazói, hanem a szavazópolgároknak voltak pártjai. Hogy alapesetben a politika a társadalmi csoportok érdekeinek a képviseletéről szólt, és a vetélkedés különféle programok között zajlott. Onnan nézve értelmezhetetlen a szakadék, amely jelenleg a politikától húzódozó civiltársadalmat elválasztja a hatalomszerzésre mint üzletágra szakosodott vállalkozások vetélkedésétől. Hát akkor önöknél kit képviselnek a képviselők? – kérdeznék tőlünk a régiek, e naiv marslakók, és nehéz lenne nekik elmagyarázni, hogy is van ez mostanában.
Mi tehát, egy kihalófélben lévő faj, a zoon politicon ritka és ritkaságánál fogva értékes példányai arra a pártra adjuk majd szavazatunkat, amelynek programja a leginkább megfelel a jó kormányzásról alkotott elképzeléseinknek. Nem is a pártra, hanem annak jelöltjére, igaz? Hiszen a programot a nevében fellépő személyek tettei, képességei, moralitása hitelesítik.
De kire is szavazzunk?
Sokan közülünk, én úgy vettem észre, nyugati típusú szociáldemokráciában reménykednek, és arra várnak – az idősebbek már vagy harminc esztendeje –, hogy az esélyteremtő-gondoskodó állam mérsékelje a tűrhetetlen és igazolhatatlan mértékű társadalmi egyenlőtlenségeket, anélkül, hogy az egyéni szabad vállalkozás útját eltorlaszolná előlük. (Annak idején a Fidesz is az ő szavazataikkal, a rablókapitalizmus elleni fellépés ígéretével szerzett elsöprő többséget.) Ők legszívesebben most is egy klasszikus Szociáldemokrata Pártra voksolnának.
Akiket a rendszerváltozás rendszere és annak kiteljesedett formája, a NER a leginkább átvert és cserbenhagyott, azok a közép- és kisvállalkozók. Ők egy percig sem rúghattak labdába a multikkal paktáló állammal, a hatalmát készpénzre váltó posztkommunista nómenklatúrával, utóbb az Orbán-klánnal és vazallusaival szemben.
(Nem az egészen kicsikre gondolok, és nem az új hiányszakmákra, hanem arra a bizonyos polgári középre, amelynek anyagi biztonságát vállalkozásai sikere biztosítja.) Mert ahol mutatkozott egy kis piaci rés – rés a valóságos teljesítmények piaci versenye számára –, azt haladéktalanul betömte a velejéig korrupt pályázati rendszer és a protekció. Maradt a sorban állás a hatalom kegyeiért. A kkv-k többségének, és különösen a földhöz, piachoz és hitelhez nem jutó gazdatársadalom maradékának alighanem egy igazi Kisgazdapárt felelne meg.
A harmadik komoly esélyes a Szabadelvű Párt lehetne. A névválasztás jelezné a különbséget, amely korunk eltorzult liberalizmusától megkülönbözteti azt a szabadelvű hagyományt, amelynek képviselői hazánk újkori történetének legfényesebb lapjain szerepelnek. A fiatal szavazóknak mindenesetre könnyebb dolga lenne, ha nem nekik kellene nyugatra menekülniük a hazai közállapotok elől, hanem itthon részesülhetnének a nyugati – köztudottan hanyatló és dekadens, de mégis – liberális demokrácia előnyeiben.
Negyedikként gondoltam a Zöld Konzervatívok Pártjára. A politika terén az ökológia, azt mondják, az első valóban modern konzervatív irányzat. A globális technokrata hálózatok és birodalmak uralmát a zöldek a hagyományos modern értékek és jól azonosítható helyi érdekek nevében vonják kérdőre. Mi maradt az autonómiából? Mi van a szolidaritással? És persze, mi lesz az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen természeti feltételeivel? Mondanom sem kell, hogy a zöldek szerint, ami fennáll és védelemre szorul, az nem a hatalom rendje, hanem az életé: az életformák gazdag sokfélesége.
Szavazzunk a… jól van, nem felejtettem el: Magyarországon ilyen pártok jelenleg nincsenek. Pont ezt akartam mondani. Azért nincsenek, mondják, mert nem volt realitása annak, hogy legyenek. A szociáldemokráciát kisajátította és kompromittálta a pártállami utódpárt, ami minden volt, csak nem szociáldemokrata. A történelmi kisgazda-örökségből az önjelölt örökösök kínosan gagyi népszínművet csináltak. A liberálisok másfél évtized alatt eljutottak Kis Jánostól Kóka Jánosig – ami azért teljesítmény. A zöld pártkezdemények még el sem érték a közönség ingerküszöbét, amikor már egymás torkának estek. Akkor miről beszélek?
