PAPP ISTVÁN: A MESZTEGNYŐI FENYŐÁRUS

VÁLASZ ONLINE / ESSZÉ
Szerző: PAPP ISTVÁN
2024.12.23.

Nyolc évvel ezelőtt kezdődött a történet, amikor a történész egy hirtelen gondolattól vezérelve felkereste a fenyőárust. Azóta Papp István minden évben így tesz, egyre többet és többet tudva meg története főhőséről. Vendégszerzőnk nem először lepi meg személyes hangú írással a Válasz olvasóit, karácsonyi friss esszéje viszont olyan tájakra kalauzol, amelyeket garantáltan kevesen ismernek.

Néha még a tévedés is jó útra vezethet minket. Gyerekkorom kedves foglalatosságaként tartottam számon az akkoriban még tömzsi, sárga-kék színekben rikító vasúti menetrend tanulmányozását. Néhány éven át mindig vásároltunk otthonra egy példányt, éppúgy hozzátartozott ez a házhoz, mint a nyolcvanas években a Kincses Kalendárium. A menetrend segítségével képzeletben beutaztam Magyarországot. Máig fülemben csengenek olyan, több falunevet magukba olvasztó állomásnevek, mint Keszőhidegkút–Gyönk vagy éppen Zalabér–Batyk. Az emelkedő számsorrendben következő fő-, majd mellékvonalak után jöttek az erdei kisvasutak. Ezek közül a Balatontól délre eső, az egykori nagybereki lápvidéken közlekedő kisvasút tetszett meg a legjobban, talán Csisztapuszta, Táska és Somogyszentpál szépen csengő nevei miatt. Kicsit el is bíztam magam, hiszen ehhez a belső-somogyi kistájhoz soroltam azt a települést is, ahonnét a most következő történet főhőse származik.

Pedig Mesztegnyő délre esik az egykori tőzegláptól, az 1400 lakosú falu Marcali szomszédja. Sosem jártam még ezen a tájon, s bizony kartográfiai magabiztosságom is megbicsaklott, ahogy megkerestem a települést az atlaszban. Mégis ismerek onnét egy embert, akivel hat éve mindig találkozom évente egyetlenegyszer, ugyanazon a napon, ugyanott és ugyanabból a célból. Ő a mesztegnyői fenyőárus.

Az elégedetlenség vitt el hozzá. Hat évvel ezelőtt a Rákospalota szélén lévő Kolozsvár úti piacon válogattam a karácsonyfának szánt tűlevelűek között, de nem leltem kedvemre valót. Eléggé szorított az idő, hiszen már 24-e (az otthoni öregek szerint Szentnap) délelőttjén szitált az apró szemű hó. Ekkor eszembe vágódott egy kép, amit a villamosról láttam. A Rákos-patak partján, az Erzsébet királynő és a Rákospatak utca szegletében vékony füst szálldogált egy bódéból, körötte szerteszét fenyőfák hevertek. Amikor először odaértem, ugyanaz a látvány fogadott, mint azóta is minden esztendőben. Vékony lécekből összetákolt, barnára meszelt nappali melegedő, a belsejében viseltes, piszkos szivacsdarab, olyasmi, amit otthon a kutya házába gyömöszöltünk. A bejárat előtt a hasogatásra szolgáló tőke, mellette fejszék, nyesésre élezett vasak, itt-ott fűrészek, s persze a gépolaj tárolására alkalmas margarinos doboz. S az elmaradhatatlan italosüveg, benne a „kevert”, ami annyi férfit vitt sírba a Nagykunságban. Úgy látszik, itt is elmaradhatatlan.

Tört arcú, picit bizalmatlan férfi fogad. Első pillantásra kortalan, hatvanéves éppúgy lehet, mint negyven. A keze kérges, mint a smirglipapír, parolázáskor szinte karcolja elpuhult tenyeremet. Az árus szájában sodort cigaretta, a barna papír lassan kucorodik a tűz alatt. Kérdésemre, hogy milyen fenyője van, szakértelemmel felel: normann, ezüst és luc is akad, mindenféle méretben, a háromméterestől az aprócska csemetéig.

Tudakolom tőle, hogy tán Zalából jött, mire bemondja a faluja nevét. Befelé elmosolyodom, jóleső érzéssel nyugtázom Mesztegnyő helyét a térképen – utólag már tudom: tévesen.

Az üzlet hamar megköttetik, s már be is csavarja zsákkötöző madzaggal a fát. Van, amikor megkérem, hántson le néhány forgácsot az aljából, így könnyebben tudom a talpba illeszteni. Óhajomnak mindig készségesen eleget tesz, a tőkére rakjuk a fát, és néhány eleven húzással le is faragja a nyers kérget. Közben önkéntelenül a lábára pillantok: két szétnyűtt cipő néz vissza, kötetlen fűzőkkel és középen akkora nyelvvel, mint ha egy tehén akarna nyaldosni. Különben mindig téblábol egy segéd is, aki a többi vevőnek segít. Tavaly az újpalotai tüskékből, vagyis a tízemeletes házak egyikéből jött egy férfi. De két egymást követő évben még nem volt ugyanaz a kísérő. Az árus nagyon szűkszavú, nemigen ered meg a nyelve. Azért az kiderül, hogy éjjel-nappal itt virrasztanak, különben ellopnák az árut. Nem tudom, van-e bármilyen hivatalos papírja, bár egy ízben nagy elképedésemre a kezembe nyomott egy nyugtát, amit addig sose tett. Civilben biztonsági őrként dolgozik, s a fenyőfák mellett haltenyésztéssel egészíti ki fizetését. A közlekedés bajos a faluból, hiszen vonat már nem jár Marcali felé, a vágány talpfáit belepi a gyom. Csak az erdei kisvasút zakatol még, teszi hozzá. Azt különben még a grófok építették, harapja el a szót.

Ahogy évről évre nézem ezt a férfit, mind jobban érdekel, ki is lehet ő. Valahogy attól tartok, egyszer majd nem találom ott a Rákos-patak partján, elenyészi az idő, baj, betegség. De csodálom konokságát, ahogy vállalva a nehézségeket dacol az évekkel, újból és újból elhozza a fáit Mesztegnyőről. Eszembe jutnak azok a vidékiek, akik hosszú-hosszú évtizedek óta ömlenek a magyar Amerikának tekintett Budapestre. A megváltás földjének tűnik ez a világ, pedig a tapasztalatok vegyesek. Gondoljunk csak a szintén Somogyból jött Kovács Lajira, aki egy budai villa építésénél segédkezett, ahogyan azt Németh László tolla megörökítette, vagy az óbudai gyárak népére, akiknek boldogság utáni vágyát oly szépen rezegtették Gelléri Andor Endre novellái.

Az alapprobléma nem sokat változott: zúdul a vidéki Magyarország a fővárosba, gürcöl, igyekszik, kapaszkodik, itt él heteket vagy hónapokat, ingázik éveket, akár évtizedeket is. A többség azért gyökeret ereszt, kis otthont alapít. Persze nagyok a különbségek, a rátermett, az okos, a szorgalmas azért csak boldogul, de nem kevesen egyhelyben topognak. Ha egy mai védőnő, gyámügyi előadó vagy tanító fejébe venné, hogy számba veszi azokat a gyerekeket, akiket elé vet a sors, ahogyan egy, a Medve utcai polgáriban dolgozó iskolaorvos tette a 30-as években, sokat gazdagodna tudásunk a nagy magyar méhkas társadalmáról...

ITT OLVASHATÓ