L. RITÓK NÓRA: EGYÜTTES ERŐVEL

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.12.27.

A karácsonyi adományozások is híven tükrözik az ország állapotát. Nyilván átpolitizálódott ez is, és érezni ebben is a “két oldalra” rendeződést, talán a legdurvább volt a gyermekotthonos történet, amiben az egyik adna, a másik megtiltja…sőt, elszállítja, mielőtt az ajándék célba érne. Az, hogy ez a gyerekekről szólna, meg a karácsonyról, valahol elvész. És hát a szerepek is furcsa helyzetet teremtenek, a kormányszóvivő részt vesz önkéntesként egy karácsonyi ételosztáson és nyilatkozik, hogy szerinte minden évben kevesebben vannak, miközben minden híradás arról szól, hogy egyre többen állnak a kígyózó sorokban.

Sokat gondolkodtam azon, hogy legalább ilyenkor miért nem lehet összefogni, egyeztetni, félretenni az ellenségeskedést, és arra törekedni, hogy mindenkihez eljusson a karácsony üzenete. Azon is töprengtem, hogy nekünk miért ment az, ami másnak nem.

Azt hiszem, ez sem megy egyik pillanatról a másikra. Hosszú évek kitartó munkája van abban, hogy mi az intézményrendszerrel partneri viszonyban lehetünk. Bár kicsit “féloldalas” viszony ez, hiszen korántsem kölcsönös, de ahonnan indultunk, és ahol most tartunk, az egyértelműen az együttműködés irányába visz.

Sokszor írtam már, hogy a társadalmi leszakadás ellen csak összefogással lehet tenni. Nem civil feladat, és ha valaki civilként dolgozik benne, együttműködések nélkül csak tüzet olt, és egy civil zárványban próbálkozik a sokadik civil szegénységellenes modellel, ami sosem fog túllépni a szakirodalmi lábjegyzeten, már, ha odáig eljut egyáltalán.

A feladat ugyanis állami, amit rendszerszintű megoldásokat kíván. Ám a rendszerek lassan változnak és sajnos politikai érdekek szerint szerveződik a működésük. A politikai érdekben pedig a hatalom megszerzése és megtartása a legfontosabb, és mivel a társadalmi leszakadás orvoslása nem szavazatszerző tétel, így jellemzően “forró krumpli” marad, amit nem szeret senki sokáig kézben tartani. Nem kerül fel a pártok listájában az első helyre… sajnos már a középmezőnyben sincs. Fogalmam sincs, mikor lesz fontos kérdés, ami mellé tényleges politikai akarat is társul.

A nagy dilemma, hogy civilként foltozzuk-e a szociális háló lyukait, vagy lépjünk hátra és hagyjuk, hogy a helyzet eszkalálódjon a végletekig, a terepen eldől. Mert közelről nem lehet kivárással az állam kényszerítését alkalmazni. Nem megy, egyetlen jóérzésű ember sem tudja elnézni, ahogy a gyereksorsok az eleve elrendelt utat követik. Muszáj segíteni, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy az állam helyett oldunk meg problémákat. Mert azok a gyerekek, aki a nyomorúságban élnek, ők most veszítik el az esélyét is annak, hogy életstratégiát tudjanak váltani. Látjuk, megtörténik újra és újra, az orrunk előtt…sokszor tehetetlenül nézzük, de az esetek többségében legalább annak az érzése velünk marad, hogy nélkülünk rosszabbul alakult volna a helyzet, talán tragédiába is fulladt volna.

Tenni kell hát, dolgozni tovább, és törekedni a rendszerszintű hatásra. Nagy kérdés, hogy hogyan? Talán a legfontosabb a probléma állandó közvéleményben tartása, állandóan szembe menni a kormányzati sikerkommunikációval, hitelesen bizonyítani, hogy nem úgy van, ahogy azt újra és újra ismétlik, meghazudtolva azokat, akik az ellenkezőjét állítják. Hogy hiába szajkózzák, a szemünk mást tapasztal, és az ellentmondásokat nem lehet letagadni. Ez vállalható feladat, csak hitelesség és persze bátorság kell hozzá.

Persze vannak szakmai kapcsolatok, amelyek erősítik a hatást, egyetemi kapcsolódások a szakemberképzésben, konferenciák, kutatások, munka a hazai és nemzetközi szakmai hálózatokban, ami tulajdonképpen egy szakmai beágyazódás, és erősíti a szervezetet és az ügy-képviseletet is.

Aztán fontos lenne, hogy amennyire lehet, ne engedjük politikai eszközzé tenné azokat az embereket, akikért dolgozunk. Ez persze nem egyszerű, mert a politika pontosan tudja, hogyan kell megszólítani őket, ismerik és alkalmazzák a manipulálás testreszabott eszközeit, minek hatására a világlátástól rég megfosztott emberek elhiszik, amit ígérnek nekik. Épp azokon a pontokon erősítik meg az üzeneteket, ami számukra befogadható, és épp akkor, mikor legjobban hat. Mi pedig ott vagyunk, és hiába magyarázzuk, hogy pl. valótlan veszélyt sulykoltak beléjük, a “bemondták a tévében” erősebben hat, mint mi, és mindig akad helyi erő, aki ezt erősíti. Ha pedig ez az erő a helyi hierarchiában magas polcon van, a kérdés eldőlt, és hamar ellenségképben találhatjuk magunkat a valós kép állítása miatt. Persze ez is kétélű, hiszen a nyilvánosság ebben is segíthet, legalább annyira, hogy elbizonytalanítson pár embert.

A következő fontos dolog a helyi beágyazottság kiépítése. Ez mintegy bizonyítéka annak, hogy lehetne másképp is. Nem ellenségként kezelve egymást, hanem partnerként. Tudomásul venni, hogy mi, civilek más eszközökkel dolgozunk, és ha a céljainkat nézzük, az ugyanaz: mérsékelni a társadalmi leszakadást. Együttműködésben, amibe mindenki azt hozza, amiben ő hatékony. Az intézményrendszer és a civilek. Politikai megosztottság nélkül.

Mi most karácsonykor több mint 3200 gyereknek tudtunk ajándékot vinni. Annak a 20-22 embernek, aki ebben dolgozott két hétig, nem ment volna, ha nincsenek meg azok az intézményi kapcsolódások, melyek mentén meg tudtuk szervezni az ajándékok célba juttatását. Egyetlen óvoda, iskola, lakásotthon, önkormányzat sem utasított el minket, sőt, az öröm mellett, amivel fogadták, ahol kértük, segítettek a szállításban is. Tudtunk segíteni más szervezeteket, volt miből, szívesen adtunk. Adtuk vele az átadás örömét is, hiszen mi nem ragaszkodtunk a személyes jelenlétünkhöz a célba juttatáskor, hiszen nem a mi “glóriánk” fényesítése, hanem a gyerekek öröme volt a cél.

Azt hiszem, ebben a legjobb szó az alázat, amiben talán megértik a partnereink is, hogy mi tényleg segíteni akarjuk őket, mindenféle hátsó szándék nélkül. És azt is tudomásul vesszük, ha ebben a politikai klímában nem tudunk kihangosítani minden adományt. Mert sokat továbbadunk a kapcsolatrendszerünkben, évek óta, ami intézményi vonatkozásban hasznosítható, vagy jobban hasznosul, mintha a családoknak adnánk. Alkalmazkodás ez ahhoz, ami van, amiben nem az intézményrendszer provokálásában, hanem a cél szerinti együttműködésben végül is megvalósul valami, ami javít a helyzeten.

Mert helyi szinten mi értelme lenne provokálni? Talán ők tehetnek arról, ami van? Helyi szinten a megoldásokat kell keresünk. Ami talán egyszer majd példa is lehet arra, hogy kialakítható lenne egy egymást támogató rendszer. Egy másféle munkakultúra. Amiben kivezetődik a gyanakvás, és a helyére a megoldáskeresés lép.

Most itt tartunk az együttműködésben. És dolgozunk azon, hogy ez erősödjön tovább. Mert így is lehet.

Persze tudom, most sokan azt mondják, lám-lám, nem veszem észre, hogy így tartjuk fenn a rendszert? Biztosan van más megoldás is. De azt keresse más. Nekünk ez bevált, és ezen az úton mennénk tovább. A gyerekekért, a családokért. Együtt, mindenkivel, akinek dolga van velük. Én megrögzötten hiszek az együttműködés erejében. Biztosan tudom, hogy ebben több potenciál van, mint a megosztottságban, a gyűlölködésben.

ITT OLVASHATÓ