HOGYAN JUTHATUNK KI A GAZDASÁGI ZSÁKUTCÁBÓL? (1.)

NÉPSZAVA
Szerző: HETÉNYI ISTVÁN KÖR
202412.08.

Az Orbán-rendszer gazdasági mechanizmusa, gazdasági szerkezete és gazdaságpolitikája egyaránt zsákutcában van. Gazdasági mechanizmusa piac- és versenyellenes, veszélyes a tulajdon biztonságára. A központosított állami politika az irányadó tulajdonosi kör magánérdekei által vezérelt, egyedi privilégiumok és büntetések mechanizmusa. Gazdasági szerkezete az állam erőszakos politikai beavatkozásával kialakított versenyképtelen, alacsony termelékenységű, képzetlen munkaerőre épülő, energiaéhes torz szerkezet, amelyet meg nem térülő állami presztízsberuházások és kalandor új iparosítási hullám jellemez. Az Orbán-kormány gazdaságpolitikái – unortodox, magas nyomású, kanyarban előző, „semleges” – egyrészt a pro-ciklikus, erőltetett fiskális, monetáris és jövedelempolitikai növekedéssel kiváltott inflációs gazdasághoz, másrészt zsákutcás növekedési pályához vezettek. Ebben a mechanizmusban, ezzel a szerkezettel, ilyen kiszámíthatatlan gazdaságpolitikai irányváltásokkal sújtva a magyar gazdaságnak nincs kiútja a dilettantizmus teremtette káoszból. Az Orbán-rendszer elvesztegette az elmúlt másfél évtizedet. Elpazarolta és ellopta a magyar társadalom jólétéhez, a megfelelő gazdaságszerkezet, jog- és intézményrendszer kialakításához szükséges, a magasabb termelékenység és versenyképesség megteremtését segítő európai forrásokat. A magyar gazdaság mind potenciális lehetőségeihez, mind a térség gazdaságaihoz képest rosszul teljesít.

Az utóbbi közel másfél évtized kormányzati politikája olyan gazdasági szerkezetet hozott létre, amely nem képes fenntartható, egyensúlyőrző és egyúttal dinamikus növekedést támogatni: gyökeres változás nélkül nincs esélyünk arra, hogy az Európai Unióban felzárkózó pályán maradjunk. A kormány gazdaságpolitikája miatt folyamatosan csúszunk vissza a kelet-közép-európai régió tagállamainak többféle mutatóval mért gazdaságfejlettségi rangsorában is, és az államháztartás egyre több alágazatában szembesülünk válság-közeli vagy válsághelyzettel.

A tartós lecsúszás a társadalomban elszegényedéshez, az országból távozók számának növekedéséhez, a munkaerőforrások – különösen a jó elméleti/gyakorlati felkészültség miatt keresett munkavállalók számának – elapadásához vezet. E kedvezőtlen tendenciának a megfordítása, az alrendszerek – oktatás, egészségügy, szociális szféra – válság-közeli helyzetének megváltoztatása – az értékválasztás különbözőségében is – jól megragadható, fokozatos és átfogó szerkezeti reformot igényel. Ez pedig a költségvetés bevételi, de főként kiadási szerkezetének alapos átformálását, új, a társadalom szükségleteivel összhangban lévő prioritási sorrend felállítását követeli meg.

A tulajdonviszonyok erőltetett ütemű, jogállamban elképzelhetetlen módszerekkel végrehajtott átalakítása, az állam durva, a gazdaságban betöltött történelmileg kialakult szerepétől merőben idegen beavatkozásai, a túlcentralizált irányítás a gazdasági hatékonyság csökkenéséhez vezetett. A gazdaságban károsan visszaszorult a verseny, leépült a piacgazdaság, a gazdálkodó szervezetek vezetésében megjelent a politikai igazodás kényszere. Napjainkra az állami és a magánvagyon egyre markánsabban összekeveredett, kialakult a centralizált oligarchikus gazdaság.

A szokatlanul magas beruházási hányad, amelynek egy része nem valóságos, nem segítette a gazdaság fejlődését, mivel a versenyképesség erősítése helyett elsősorban a klientúraépítést és a kormány presztízsszempontjainak érvényesítését szolgálta. Ennek következményeként nemzetközi versenyképességünk – a hozzánk hasonló adottságokkal rendelkező országokéhoz képest is – folyamatosan romlott, mivel a termelékenység a magas arányú beruházási kiadások ellenére versenytársainkhoz képest jóval lassabban emelkedett. Jelentősen nőttek a területi egyenlőtlenségek. Ehhez társult az önkormányzatok autonómiájának csorbítására, esetenként a működésük ellehetetlenítésére irányuló kormányzati magatartás.

Az államilag vezérelt új iparosítási hullám növekvő kockázatokat jelent a gazdaság számára. A magyar ipar energiafelhasználása alig több mint egy évtized alatt másfélszeresére nőtt. Ugyanakkor az összeszerelő üzemekre épülő gazdaságban jellemzővé váltak a kis hozzáadott értéket előállító nemzetközi vállalatok, például az utóbbi években tömegesen épülő akkumulátor-előállító illetőleg -bontó üzemek. Ezek a beruházások igen jelentős költségvetési forrásokat emésztenek fel a létrehozás folyamán, és további jelentős közforrás elvonást indukál a velük járó kártétel semlegesítése. Ezek a kiadások soha nem térülnek meg. Az ipar jelenleg általánosan nincs felkészülve az új technológiák alkalmazására.

A nemzetközi irányokkal teljesen ellentétes folyamatot tükröz a keleti tőke nagymértékű beáramlása. Ebben azokhoz az országokhoz váltunk hasonlóvá, ahová az ázsiai (kínai) eredetű működő tőke behatolása a nyersanyagforrások megszerzése miatt következett be. Esetünkben az uniós piacokhoz történő könnyebb hozzáférés az ok és a cél. A magyar gazdaság ugyanakkor kiszorul az Európai Unió fejlesztéseiből: a kutatás, az innováció és a digitalizáció programjaiból, vagy éppen a zöldebb Európáért meghirdetett környezetvédelmi programtámogatásokból.

A magyar gazdaság bővülése 2010 óta mindezek miatt viszonylag szerény volt: a GDP volumene összességében évente átlagosan 2,1 százalékkal nőtt. Az Európai Unió tizenegy közép-kelet-európai tagországa közül a mérsékeltebb ütemben fejlődőkhöz tartozunk: ezen országok rangsorában 2009-ben Magyarország a negyedik, 2023-ban pedig – a statisztikai módszertani különbségeket is figyelembe véve – a nyolcadik helyen állt.

Még szomorúbb a kép a háztartások egy főre jutó fogyasztásának rangsorában, amelyet ma már az egyik legfontosabb fejlettségi mutatónak tekintenek: Magyarország 2023-ban az EU 27 tagországa közül az utolsó előtti helyen állt. Fokozatos lecsúszásunkat a nyolc magyar régiónak az Európai Unió 242 régiójának rangsorában elfoglalt helye is jelzi: négy magyar régió az utolsó húsz között volt, ezen belül három az utolsó tizenöt között, míg ez utóbbi körbe a visegrádi országok közül csak egy szlovák régió, ezen túl Romániából is csak egyetlen régió tartozott.

A felelőtlen kormányzati politika következtében az utóbbi csaknem másfél évtizedben nőtt az állam eladósodottsága és romlott a pénzpiaci megítélése is. A GDP-arányos bruttó államadósság a 2009. évi 78 százalékról 2024 első félévének végére látszólagosan ugyan 75,8 százalékra csökkent, ám, ha figyelembe vesszük a magán-nyugdíjpénztári rendszer megszüntetésével előállt háromezer milliárd forintos állami kötelezettségnövekedést, akkor az összehasonlítható adósságszint legalább 83 százalék, azaz az állam eladósodottsága nőtt. A bruttó államadósság azért nem emelkedett ennél nagyobb mértékben, mert az előző évtizedben jelentős uniós támogatások érkeztek. Az államadósság növekedése azt mutatja, hogy a magyar gazdaság – a jelenlegi gazdaságpolitikai irányításfilozófiai alapokon működtetve – csak folyamatos külső, tartós, vissza nem fizetendő forrásbevonás segítségével, azaz az uniós transzferekkel működőképes. Ha a transzfer elapad – márpedig ennek valószínűsége egyre nagyobb – a magyar gazdaság kritikus helyzetbe kerül. Ezt újabb hitelek felvételével – növekvő eladósodás mellett is – lehetetlen kiváltani.

A nemzeti pénzrendszerek stabilitásának letéteményese a mindenkori kormánytól valóságosan független jegybank, amelynek ily módon történő működése az árstabilitás szükséges, de nem elégséges feltétele. A kiemelkedően magas és tartós hazai infláció többek között a Magyar Nemzeti Bank (MNB) működésbeli függetlenségének, a pénz- illetőleg intézményi rendszerfelügyelet gyakorlása hiányának, az éveken át követett ultra laza, a kormányt feltétel nélkül kiszolgáló, annak alárendelt jegybanki politikának is egyenes következménye. (Ezt tükrözi az MNB 2023 végén 2500 milliárd forintot elérő hatalmas és tartós vesztesége.) Az MNB valós függetlenségének helyreállítása nélkül nem létezik fenntartható, egyensúlyőrző, felzárkózást támogató gazdaságpolitika.

Az utóbbi 14 évben olyan gazdasági szerkezet alakult ki, ami erősen korlátozza a fejlődést és a tényleges nemzeti jövedelem-növekedést. Ide vezetett a kezdeti években unortodoxnak, majd az utóbbi időszakban magas nyomású gazdaságmodellnek nevezett gyakorlat követése általi növekedés minden áron való erőltetése, ám ennél is súlyosabb helyzetet idézhet elő a nemrég meghirdetett semleges gazdaságpolitika. Mindezek sajnos azt bizonyítják, hogy a gazdaságpolitika irányítói végképp elveszítették a realitásukat, és az ország érdekeit első helyen figyelembe vevő, azt szolgáló tájékozódási képességüket...

ITT OLVASHATÓ