Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.11.22.
Ilyen pl. a televízió szerepe. Míg sokaknál, főleg a fiataloknál ez fokozatosan kivezetődik, átveszik a helyét az interneten elérhető szolgáltatások, filmek, hírforrásrok, sőt, vannak, akik egyszerűen a készülékeket sem tartják már fontosnak, a generációs szegénységben még ennek nyoma sincs. A legfontosabb a televízió, ezért nagyon fontos az áram is, ez ad mindent, szórakozást és hírt, és még mindig él a tökéletes elfogadása is annak, ami onnan információként jön. Afféle státuszszimbólum is. A típusa is, az adományba kapott régi típusok helyett a nagy síkképernyős a vágyott, a trendi.
Abban találtam meg az okot, többek között, hogy a generációs szegénységbe a televízió később érkezett meg, mint a jobb társadalmi státuszúaknál, és egyszerűen idő kell mindenhez. Hiába van jelen az internet is sok családban ebben a furcsa 21.századi szegénységben, ami ötvözi a 19.századi túlélési technikákat és a digitális kort, a televízió helyettesítésétől még nagyon távol vannak. Azt gondolom, a szegregátumokban a videokazettás-dvd-s időszak sem épült be általánosan, mire meg oda is elért volna, már el is söpörte az internet világa. Ami a szórakozási és a digitális közösségi tér élményeivel, no meg az online vásárlással egyre erősebb, de információszerzésben, ügyintézésben jellemzően gyenge.
Persze ehhez hozzájön az is, hogy az alapkészségek milyen szinten vannak. Nyilván nem fog bele egy hosszabb cikk elolvasásába az, akinek olvasási-szövegértési problémái vannak. Nem tudnak értelmezni is kitölteni űrlapokat. És ugyanígy nincs tudás arra sem, hogy különbséget tudjanak tenni valós és álhírek között, mert ehhez valamiféle tájékozottság szükséges.
De furcsa mód, a digitális térben történő jelenlét villámgyorsan nő náluk is, ma már szinte minden családban több mobiltelefon is van, a Facebook és a TikTok, mint kommunikációs színtér épült be, változatosan, képekkel, “élőzésekkel”, szubkulturális jegyekkel.
No igen, a telefon… ez is elképesztően gyorsan változik. Vonalas készülékről nem volt megtapasztalás, nagy szám volt az első mobiltelefon náluk is. Akkoriban csak feltöltős, dominós telefonok voltak, és visszahívós sms-t küldtek, ha beszélni akartak velem, de ma már ez is a múlté. Jobb csomagok vannak, előfizetéssel. A mobilok elterjedtek, sőt, egyre több az okostelefon, de jellemzően gyorsan cserélnek gazdát, néha alig tudjuk követni a telefonszámokat. Mert ha nincs más, ez gyorsan pénzzé tehető, és mindig van rá kereslet is, mélyen áron alul persze, figyelmen kívül hagyva a hűségnyilatkozatokat, amelyekből behajtócéges tartozás lesz.
Hihetetlen fontos beavatkozási pontnak érzem a digitális teret… Mi is használjuk, pillanatok alatt elérünk bárkit, a kapcsolati hálónk kiterjedt. Nagy segítség ez az iskoláknak is, ha valamelyik gyerek beteg lesz, mi tudjuk a leggyorsabban értesíteni a szülőket. No meg, mi is itt tartjuk a kapcsolatot a legtöbbjükkel.
A covid óta erősebb lett ez a színtér a kommunikációban, csoportokat szervezünk mi is, amiben egyszerre értesíthetjük őket, és ők is látják egymás visszajelzését. Szóval, afféle közösségszervező színtér lett…És már ők is szerveznek csoportokat, önállóan, az önszerveződés részeként, amibe bevesznek tőlünk is egy-két embert, aki a területen dolgozik.
Ami örömteli, hogy a jelenléti közösségi eseményeken eredménynek felmutatható, megfelelő kommunikációt már természetesnek, beépültnek vehetjük. A 15 évvel ezelőtti indulatvezérelt, konfliktuskereső viszonyulásokat már nem látjuk. Ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy ez nekünk szól, ahol mi jelen vagyunk, “maguk között” még korántsem ez a helyzet. Ám most rálátunk a saját szervezésű csoportokra is, ahol ráadásul konfliktus is kialakul, nézeteltérés, de nincs durva, egymást sértő szó, mondat. Próbálják megfelelő stílusban tisztázni a konfliktusokat, a másik alázása nélkül.
Szóval, haladunk…
A telefonhasználat is sokat alakult, a kapcsolatrendszerükben érzem itt is a változást. Ahogy felveszik….vagy ahogy hívnak, már nem olyan, mint régen. Udvariasabb.
De gyakran utazok vonaton, és látom, hallom, mennyire máshol tartanak még mások. Akik még nem szoktak hozzá az állandó eléréshez, akiknek még az újdonság varázsa mindent felülír, akiknél a telefon birtoklása a fontos, a magukról alkotott, kifelé mutatott képhez hozzátartozó státusz-szimbólum. És nincs meg annak a kultúrája, hogy mondjuk nyilvános helyen hogyan telefonálunk. Mert a lényeg, hogy mindenki lássa, hallja, hogy telefonálunk…mert van telefonunk. A “mi is ehhez a világhoz tartozunk” kihangosítása ez.
Minden úton végighallgatok ilyen beszélgetéseket. Kihangosítva, vagy nem, de akkor is túl hangosan, szinte kiabálva. Mindannyian, akik a vonaton utazunk megismerjük a családi helyzeteket (mit csinálsz most?), ki, kinek, mit mondott, mit fog vele csinálni, a poénkodásokat, tulajdonképpen tartalom nélküli “töltelék-beszélgetések”, a “megtehetem” magabiztosságával. Nemrég egy fiatalember két órán át beszélt, folyamatosan új számot hívott, és csak azt kérdezte: mit csinálsz? És persze elmondta, hogy ő meg a vonaton ül. Nem volt más infó nála, akiket hívott, ott több, a telefonálás csak az elérésért történt.
Még azt is hiszem, hogy bele sem gondolnak, mást ez zavarhat. Mi, akik már ezen túl vagyunk (mert sokan átéltük talán ugyanígy) próbálunk példát mutatni, hiszen útközben mi is kapunk telefonokat, ilyenkor a fülünkhöz tesszük a készüléket, én még a szám elé teszem a kezem is, hogy a hang a telefonba menjen, és így halkan is megérti, akivel épp beszélek.
Olvastam valahol nemrég, hogy Japánban a vonaton külön hangszigetelt plexi-fülke van a telefonok lebonyolítására, hogy az emberek ne zavarják egymást. Tudom, ez egy teljesen más kultúra, no meg teljesen más vasút. Összehasonlíthatatlan feltételekkel.
De talán oktatnunk kellene az iskolában ezt is. A kultúrált telefonálási szokásokat. És akkor párhuzamosan a megszokással, amiben az élet, a kommunikáció természetes részévé válik a mobiltelefon, változhat a helyzet. Mert így csak a kirekesztés erősödik, mert érzem ezt is, a szemekből, a fejcsóválásokból, vagy a gúnyos mosolyokból…meg az összenézésekből. Ami azt mutatja, hogy vagyunk “mi”, meg a “ők”. Ők, akik nem tudnak viselkedni…
És nekem mindig fáj, ha ez a többségi viszonyulás a társadalmi leszakadásban éléshez kapcsolódik. De nagyon sokszor ahhoz, és ezt nem lehet cáfolni. De tenni ellene lehetne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.