Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.11.15.
Nekünk ez nagyon fontos, hiszen mi is azt gondoljuk, a megoldás az, ha a családokat tesszük képessé arra, hogy felneveljék a gyerekeiket. Persze ahol a gyerek veszélyben van, ott más a helyzet, nem lehet nem intézkedni, ha szexuális abúzus éri őket, ha bántalmazzák, vagy olyan szintű gondozási feladatok maradnak el, ami az életüket veszélyezteti.
Traumák sora éri a gyerekeket a családban, ami nyilván meghatározza a fejlődésüket, életüket. De az állami gondozásba vett gyerekek élete sem mentes a traumáktól…Sőt, az otthonról hozott és kezeletlenül hagyott traumákra rakódik rá a többi, és hozza egyre nehezebb helyzetbe őket. Aztán eljutunk addig, hogy felnőnek, és sokan visszakerülnek oda, ahonnan kiemelték őket, ugyanabba a traumatizált közegbe. A kör pedig kezdődik elölről, már az ő gyerekeikkel.
Az egésszel itt is az a baj, hogy az okokkal nem foglalkozik senki. Azt, hogy miért alakul úgy a helyzet, ahogy. Amikor “ügy” lesz belőle, akkora, hogy már eléri a rendszer ingerküszöbét, akkor elindul az ügyintézés, a kiemelés, és persze, van látogatás, meg haza is mennek néha, de ez nem elégséges ahhoz, hogy családként működhessenek újra, pedig egy család lennének, felnőttként is.
De a preventív munka sok esetben képes mérsékelni a traumákat, elébe menni olyan eseteknek, ami már visszafordíthatatlan negatív hatásokat okoz. Azt gondolom, erre több vonalon is lehet hatni.
Nyilván az egyik vonal az intézmények prevenciós munkája lenne….ha erre lenne idő, és egy másfajta felelősségvállalás, munkamódszer. Mert sok tünet van, amit észre kellene venni, jelezni kellene, megkérdezni a másik intézményt, hogy ő mit tapasztal, és megpróbálni együtt, egymás hatását erősítve hatni.
Ma inkább a kivárás, az adminisztratív leigazolás a jellemző, a határok tartása, a felelősség fel nem vállalása, ami akár a jelzések elmulasztásáig is terjedhet. Mert hátha megoldódik…
Mindez részben érthető, hiszen egyrészt óriási a leterheltség, súl sok az esetszám, nagy a fluktuáció, a kiégésfaktor magas, az eszköztelenség, sok esetben a félelem is benne van abban, hogy a veszélyhelyzeteknél nem gyullad ki a figyelmeztető, piros lámpa.
És érthető az is, hogy a pillanatnyi látogatás nem tükrözi a probléma mélységét, hetente, kéthetente, nem az látható, ami a valós helyzet. A problémával többszörösen terhelt családok működési kockázatait folyamatában lehet csak értelmezni, több irányból is tájékozódva, a gyerekek, az érintett szülők, a nagycsalád, a közösség felől is. Ezekből az infókból, mint a mozaik-kockákból rakható ki az a kép, ami reális. De kinek van erre ideje, energiája? Pedig csak így lehetne megtalálni a beavatkozási pontokat, melyek preventív hatással bírhatnak. Ehhez viszont egy olyan bizalmi viszony kiépítése szükséges, ami szinte évek munkájával érhető el, és sérülékeny is. Hamar bezárul az ajtó, elég csak egy kérés, amit mi nem tartunk megfelelőnek, és máris ott a sértődés: akkor nem kell semmi, nem kívánják a kapcsolattartást velünk.
A jelzőrendszer szükséges mindenképp, de láthatóan nem kezeli az okokat, így azok mindig újratermelik az ügyeket.
Valahogy másképp kellene. Megtanítani mindazt a tudást, amit nem kaptak meg a fiatal nők, senkitől. Csak egy olyan minta-átörökítését, ami nem ad eleget a változáshoz. Képessé tenni őket, hogy ők maguk érezzék, mikor nő a “trauma-szint” akkorává, aminek a hatásaival később nem tudnak mit kezdeni. Fontossá tenni olyan gondozási feladatokat, ami a másképp szocializálódóknak természetes, és a rendszer ehhez igazodva fogalmazza meg az elvárásokat a generációs szegénységben élőknél is.
Elsajátítani és beépíteni olyan viszonyulásokat, melyek stabil alapot, biztonságot adhatnak a gyerekeknek, megtanítani a kiszámíthatóságot, a következetességet. Teremteni egy olyan közeget, ahol egymással is megbeszélhetik a problémákat, hiszen mindannyian ugyanabban a problémahalmazban élnek. Támogatni egymást a megoldásokban, közösségi értékké emelni azokat a gyereknevelési elveket, ami biztosítja a családban felnővés lehetőségét. A közösségi hatás pedig kiterjed azokra a családokra is, akik a kiemelés kockázatával élnek.
Nos, erre mi több ponton “gyúrunk már”, a kezdetektől. A baba-mama klub, amit most matatónak hívunk, a felkereső jellegű szolgáltatással kiegészülve a 0-3 éveseknél segíti a gyerekeket is és az anyukákat is. A fiatal nők klubfoglalkozása pedig a problémák kivesézésének a színtere. Aztán ott van még a többi mikrocsoportos fejlesztés, a főzőklubtól (aminek szintén van felkereső jellegű változata) a kézimunka-klubig, ahol a munka közben is folyik a tudásmegosztás, fejlesztés, vagy a nagyközösségi foglalkozás, ahol szintén különféle témák mentén folyik a közös értékrend-építés.
Ami most új elem, az egy olyan fejlesztés, amikor a csoporton belül van egy “témagazda”, aki választ a saját életéből egy kihívást, amivel nem, vagy nagyon nehezen tud megküzdeni, ami folyamatos konfliktusforrás a családban. Ezt a témát egy mentor segítségével építi fel megbeszélésre alkalmassá, amihez változatos munkaformákat is keresnek. Ebben a kérdőív készítésétől, a video-keresésig, a történetelemzésektől az érzelmek beazonosításáig széles a skála, használnak digitális eszközöket, néha játékos elemeket is. Az egyhetes felkészülés után a foglalkozást a témavezető fiatal nő, anyuka tartja, bemutatva a saját témáját, és a többiek ehhez kapcsolódnak, a különféle munkaformák mentén. A vége összegzés, ki, mit kapott, főleg a témagazda, hiszen most neki kell a csapatnak segíteni megtalálni azt az eszközt, módszert, amivel megpróbálja kezelni a problémát.
Hogy mik a témák? Nos, pl. a férj viszonyulása a nő családjához, a pletyka káros hatása, vagy, hogy mi a helyzet a mostohaapával a családban, esetleg a hisztivel mindent elérő gyerek kezelése, és hasonlók.
Amit várunk ettől, az egy megerősödés. Női szerepben, anyaiban is, és felelősségérzetben is. Fejlődés irányításban, kommunikációban, digitális tudásban, motivációban. És mindezt közösségi megerősítéssel.
Egy próbálkozás bepótolni valamit, ami nem volt meg, átalakítani mást, ami megvan, de nem alkalmas a stabil élethez, amiben a gyerekek biztonságban és a traumák kockázata nélkül nőhetnek fel.
Mert mindig mondjuk: a következő generációért dolgozunk, a gyerekekért, de muszáj a felnőttekkel is. Mert nélkülük hiába harcolunk a gyerekekért. Nélkülük marad minden a régiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.