L. RITÓK NÓRA: EGY NAP

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.11.08.

A péntekre szervezett eseményre a kis faluban nem először került sor. Volt már közösségi, lakossági kezdeményezésre is szemétszedés a településen belül, és szerveztünk már a zsáktelepülésről kivezető (és egyben bevezető) út két oldalán is ilyet, több illegális szemétlerakót is felszámolva. Ezeket feltehetően a szomszédos kisvárosból hozták ki ide, mint félreeső helyre azok, akik ezt vélik megoldásnak a fölösleges szemét elhelyezésére. Volt, hogy a kidobott szemetet be lehetett azonosítani is, mert véletlenül a postai levelezésből is kerültek bele dolgok, de a szemét így is maradt. Most is voltak lerakva üvegek, rossz szőnyegek, autógumi, de a mennyiség szerencsére töredéke volt a korábbinak.

Az út melletti eldobott fém és műanyagflakonok, zacskók száma is kevesebb, és talán az 50 Ft-os visszaváltási ár tovább csökkenti majd, de még mindig vannak, akik a kocsiból csak úgy kidobják menet közben az ablakon a kiürült tartókat. Furcsa volt felfedezni azt is, hogy a kivezető oldalon jóval kevesebb volt, mint a bevezetőn. Jelzi ezt, hogy bevásárlás után hazafele kerül ki a legtöbb….ami nyilván azt jelzi, hogy a lakosság körében találhatnánk a szemetelőket. De majd alakul ez is. A környezettudatosság kialakítása ugyanolyan kihívás, mint az egészségtudatosságé, vagy a pénzügyié. Dolgozni kell rajta, közösségi összefogással.

A településen belül is alakul a helyzet, ha lassan is. Mindig vannak nagyon elhanyagolt udvarok, de valamilyen általunk szabott feltétel teljesítésében ezek is megtisztulnak időnként, valamennyire. Most jön a hideg, sok minden elégetésre kerül….ami nyilván nem jó vonal. De tudjuk azt is, hogy a szegénységben nem a környezetkímélés, káros anyag kibocsátás a legfontosabb szempont. Próbálunk hatni erre is, de a hideg nagy úr….és a probléma összetettebb.

Sokat foglalkozunk egyébként ezzel, adunk olyan hulladékzsákokat, amit hetente elvisznek a kukások, hogy ebbe gyűjtse a szemetet az is, akinek esetleg nincs kukája. Ezzel próbálunk elébe menni a településen kialakult rossz szokásnak, hogy elássák a szemetet, vagy az üres telkek valamelyikén halmozzák fel.

A településen belül én is választottam egy utcát, és egyébként is örültem, hogy beszélgethetek kicsit a falubeliekkel, nem sok időm van erre. Benéztem több házba, beszélgettem több felnőttel, és egyre inkább eluralkodott bennem a keserűség, a tehetetlenség érzése.

Mert nem láttam semmi jót…csak a kilátástalan szegénységet. Nincs beraktározott téli tüzelő. Mindenki panaszkodik az árakra, hogy mennyibe kerül egy bevásárlás, és ha kérdezem, hogy honnan szereznek pénzt, mert ennyiből, ami a közmunkabér, meg a családi pótlék képtelenség megélni, a válasz többnyire ez: alkalmit keresünk. No nem a faluban, hiszen itt nincs az sem, hanem távolabb. De nagyon érzem most, hogy ez tényleg az egyik napról a másikra élést jelenti.

Beszéltem beteggel is, akinek az egészségi állapota szükségessé tenné a kórházi kezelést, de nem megy, mert ő az egyetlen kereső a családban. Neki muszáj dolgoznia. Nincs annyi tartalékuk, ami lehetővé tenné, hogy hetekre kiessen a kereset.

Legtöbben munkát kérnének, de nem bírunk el mi sem több állást, a társadalmi vállalkozásban is a fenntartásra kell törekednünk, és muszáj a kiadásokat egyensúlyban tartani az eladásokkal. Most a hímzés lehetőségét is felfüggesztettük, mert nagyon sok készült, és nincsenek bedolgozva. Más munkalehetőség pedig nincs, csak a közmunka, az a bér meg (és ebben is ott van a behajtócéges levonás) még kenyérre sem elég.

A fiatalok helyzete még kilátástalanabb. A lakhatás megoldására, az új család önálló életének megalapozására semmi esély. Néztük a héten szakértőkkel a falusi CSOK lehetőségeit, de ez nem erre a társadalmi csoportra és nem ezekre a házakra van kitalálva. Ha még a tulajdonviszonyok tisztázottak is lennének (zömében nem azok), nincs ház, ami kiadná az előírt 90 négyzetméter hasznos felületet, még a kádár-kockák sem, bár ebből sem sok van a faluban. Aztán nem elég munkaviszonynak már a közmunka, hat hónap bejelentett munkaviszony kell. Amire viszont alig van példa. No meg a házasság… és mindennek a találkoztatása egy ház, család esetében. Esélytelen.

Valakinek biztosan jó lesz ez is, de rajtuk, akik a szegregátumokban élnek, generációs szegénységben, rajtuk nem segít. Pedig gyerek itt is van. De tudjuk már, vannak olyan gyerekek, családok, akiket érdemes támogatni, és vannak, akiket nem így ítél meg az állam.

Mentem sorban, olyan házba is, ahova hamarosan baba érkezik, és olyanba is, ahol épp most jöttek haza az újszülöttel. Mindenhol süt a szegénység. Próbálok pozitív lenni, de közben a lelkem romokban. Hogy oldjunk meg egy villanyórát, amin az előző lakó tetemes tartozást halmozott fel? A vezeték a házban mindenhol kiégett, egyetlen konnektor van, onnan lehet áramot venni. A tulajdonos román, őt csak az albérleti díj beszedése érdekli. Azt behajtja, még, ha a ház állapotához viszonyítva irreálisan magas is az összeg. A villanyóra nem kártyás, de a tartozás rajta 35 ezer Ft. Akinek az óra a nevén van, már nem itt él, külföldön van, nem elérhető. Az áramszolgáltatót egyébként sem érdekli, hol van, ők le fogják vágni a villanyórát, ha nem fizetik ki a tartozást. Segítséget jelentene a védendő fogyasztói státusz, de mivel már nem lakik itt, az ő nevére nem lehet. Az új óra megfizetése is lehetetlen, és biztosan újra kellene vezetékelni a házat is. Miből?

Minden variációt végiggondoltunk, egyeztettünk, megoldást kerestünk, de nem találtunk. A fiatal család egy kétéves és egy egyhetes babával nemrég költözött ide, egy életveszélyes másik házból, ez most az otthonuk, a téglával alátámasztott ággyal, az alig bútorokkal, a lepedővel az ajtónyílásban… a teljes bizonytalanságban.

A másik család sem esélyesebb. Itt egy baba már nevelőszülőnél van, a fiatalok állami gondozottak voltak, még megvan a lány életkezdési támogatása, két millió forintot mondanak… és akadna egy kis ház ennyiért is, de nem eladó, még, ha üres is, a tulajdonos Romániában él, de magyarázzák, hogy nem adja el, mert így tud valami pénzhez jutni, ha van itt is háza. Nem is értem, a történet bonyolult, de biztosan van benne valami, talán egy bejelentett cég itt is, mint más ingatlannál. Bármit megpiszkálunk, mindenhol zűrös minden. És már feladtuk, hogy mindent kibogozzunk. Csak azt próbáljuk, ahol van valami olyan elem, ami valakinek megoldást ad.

Mire az utca végére érek, már eltűnt belőlem minden pozitív viszonyulás. Már csak a félelem van bennem, a téltől, az előttünk álló hónapoktól, a gyerekek helyzetétől, attól, hogy a nehezen kialakított közösségi szabályokat el nem fogadó családokban élő gyerekekkel mi lesz? Mert jelen van a szülői felelőtlenség is, ahol még azt sem teszik meg, amivel hozzájuthatnak az alanyi jogon járó minimális támogatáshoz, csak ülnek, és várnak, hogy hátha megoldódik magától a helyzet. De nem fog.

Tudom, nem kellene hogy ennyire nyomasszon a megoldhatatlan élethelyzetek terhe. Tudom, nem lehet mindenkit megmenteni. Ismételgetem magamban, de közben meg nem bírom elengedni.

Megoldhatatlan helyzetek. Átörökített minták alapján szerveződő életek. Az életfeltételek hiánya. A lehetőségek hiánya. Az akarat hiánya. A megoldás hiánya.

ITT OLVASHATÓ