L. RITÓK NÓRA: DILEMMÁK...

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.11.01.

Sokan írnak nekem, megerősítve, vagy csak megosztva velem a gondolataikat, sokszor tipródásukat, velem, aki legalább annyit tipródom mindenen, mint ők. Nyilván azért írnak, mert azonos értékrend kapcsol össze bennünket, gyakran azonos kor is, de nem feltétlenül ez a meghatározó. Pedagógusok, szociális munkások gyakran írnak, de nem szakmabeliek is, hiszen sokukkal ugyanazt az életet éljük, ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, és ugyanúgy nem tudjuk, mit lehetne tenni, hogy változzon a helyzet.

Nemrég kaptam egy üzenetet egy pedagógustól, akinek egy mondata azóta is foglalkoztat. A történet tipikus, a politikai meggyőződés és kétkedés ütközése a tantestületen belül… és az alulmaradás keserű érzése. A mondata pedig ez volt: “Öreg vagyok és gyáva”.

Az életkorunkról nyilván nem tehetünk… bár a mozgásteret meglehetősen leszűkíti, ha valaki mondjuk a nyugdíj előtti öt évben van. Szakmai vonalon talán még menne, a pedagógushiány miatt, de arra is sok példát láttunk már, hogy zárul be a kapu akkor is, ha üres álláshely van, azok előtt, akik kritikusak a rendszerrel, és ennek nyilvánosan is hangot adnak. Bélyeg lesz rajtuk, és ezzel nem sok esélyük van. Furcsa ezt látni a másik oldalról is, akár a kormányhű vonalon, akár az egyházin. Ott nincs olyan bűn, ami miatt kivetné magából a rendszer, többnyire védettséget élveznek, és legfeljebb egy áthelyezés a következmény, de sok esetben még “felfele buknak”.

Szóval a kockázat csak azoknál kockázat, akik nem a lojális oldalhoz tartoznak. Lassan épült ki ennek a rendszere, de az évek során minden munkahelyre beszivárgott. Ez is az oka annak, hogy sok ember bezárul, nem nézi a híreket sem, megpróbál a saját elefántcsont-tornyában túlélni.

A mondat második része még nehezebb. Mert a gyávaság sem olyan egyszerű tétel. Nyilván, hogy ezt leírja, jelzi, mennyit küzdhet magával, és mennyire harcolna…. de valami miatt nem tud. Talán a családi helyzete okán, talán a sorozatos kudarcok miatti kiégés miatt, vagy, mert elvesztette ő is a hitét a politikában, esetleg fél… ki tudja?

Végtelen elkeseredést mutat ez, és azt hiszem, ezzel sokan pontosan így vagyunk.

A veszteség-érzés hatalmas. Mindenkinek megvan ebben a magáé. Kinek a családja szakadt ketté, kinek az egészsége reccsent meg, és esélytelen ebben a rendszerben a gyógyulása, ki csak nem találja a helyét ebben az érthetetlenné vált világban.

Kellene valahogy nézőpontot, gondolkodást váltani. Nézem mindig magam körül az embereket, ki, milyen túlélési stratégiát választ azok közül, akik nem a vak hit és a lojalitás mellett teszik le a voksukat. Mert nagyon sokan elégedetlenek, az biztos. Mégis, inkább beletörődőek az emberek. Morgolódnak, szörnyülködnek, hogy nem, ez már nem lehet igaz, meg, hogy azt gondolná az ember, hogy nincs lejjebb, de ezzel úgy tűnik, ki is ventilálják magukból a feszültséget.

Tényleg gyávák lennénk? Nem inkább az a helyzet, hogy nincs akiben és amiben higgyünk?

Azt hiszem, a gyávaság és a féltés fogalmát is el kellene különítenünk. A bátorságot mindig azok hangsúlyozzák, akik vagy hősök (ebből azért kevés van), vagy valami olyan biztos egzisztencia van mögöttük, ami miatt semmitől sem kell félniük. Vagy azok, akiken már nem talál fogást a hatalom. Leginkább azért, mert már nyugdíjasok. Vagy, akiknek már nincs semmi vesztenivalójuk.

A rendszer lélektani hatása arra épít, hogy félj, és féltsd a körülötted levőket is, ha ellenszegülsz. Hogy ne legyél bátor. Ne is gondolkozz semmin, majd gondolkodnak helyetted azok, akik döntési helyzetben vannak. Döntenek ők mindenről, hiszen felhatalmazást kaptak rá. A felhatalmazás biztonságában pedig mindent úgy tesznek, ahogy nekik jó.

Miközben egyre inkább azt érezzük, ezt a felhatalmazást nem mi adtuk, és egyre bizonytalanabb jövőt vázol elénk. Kettészakadt az ország. És nem úgy, hogy “ők és mi…” hanem úgy, hogy “ők” és egy légüres tér. Olyan, ami tele van bizonytalansággal.

Bizonytalansággal és szorongással. Érdemes beleállni a változásokba? Mi van, ha nem lesz változás? Sokan azt gondolják, még egy csalódást már nem bírnak ki. De mi van, ha mégis van esély? Csak jelentkezni kellene, beszállni, nyíltan, és tolni azt a szekeret, amiről csak annyit tudunk, hogy ebben az egyben van annyi erő, amennyi változást hozhat….de magáról a változásról nem tudhatunk semmi biztosat.

Vajon alulról fel tud épülni egy új rend? Kisöpörheti mindazt, ami a mai helyzetet eredményezte? Vajon van-e ebben az alulról szerveződésben elég tudás? Mert az, hogy mit szeretnénk, azt mindenki meg tudja mondani: jobb oktatást, jobb egészségügyet, a korrupció visszaszorítását, megfelelő gyermekvédelmet, esélykiegyenlítést, szektorsemleges finanszírozást, az egyház szennyes dolgainak kivizsgálását, kevesebb pénzt a focira és a lombkoronasétányokra, normális vasúti közlekedést, igazságosabb adózási rendszert, tisztességes médiaviszonyokat, átláthatóságot, emberi kommunikációt, más külpolitikát, stb…. nagyon hosszú a lista.

De a “hogyan” az a nagy kérdés, pláne ilyen gazdasági mutatók mellett. A “hogyan”-hoz ugyanis a hatalmi pozíción és a pénzen kívül komplex tudásra van szükség. Mert minden összefügg mindennel. Ebből a lejtmenetből visszajönni óriási kihívás. Hol, kinél van az a tudás, ami ezt biztosítani tudja? Arra, hogy a döntések mögött milyen szakmaiság van, rengeteg negatív példát hozhatnánk a közelmúltból. Képesek leszünk-e az új döntések mögé szakmaiságot tenni, vagy marad minden az egyéni érdekek, a nárcisztikus döntéshozó attitűd meghatározottságában?

Nekem nyilván legjobban a társadalmi leszakadás ügye fáj… és abban, hogy érzek-e politikai szándékot ebben változásra, nos, ebben nagyon szkeptikus vagyok. Sosem volt ez szavazatszerző tétel, mára pedig egyértelműen kiszorult a sodorvonalból. Az ezer sebből végző állami szolgáltatások kérdése sokkal inkább érdekli az embereket, hiszen ezt szinte mindenki a bőrén érzi, és csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ezeket a szolgáltatásokat ne az állam rendszerén belül vegyék igénybe, vagy ha ott is, akkor a maguknak kiépített VIP rendszerben.

Egész életemben a társadalmi leszakadás kockázatának kitett gyerekekért dolgoztam, először az állami rendszerben, huszonöt éve alapítványi környezetben, tizenöt éve pedig teljesen belesodródva a generációs szegénység kezelésébe. A különleges ebben, hogy a problémát kollégáimmal együtt teljes társadalmi beágyazottságában próbálom értelmezni, és így keresem a megoldásokat is.

Értelmezni sok területen már tudom, azt hiszem….bár folyamatosan tanulom ezt ma is. De a megoldáskeresésben maradtam a pilotprogramon belül. A rendszerszintű változások esélyét pedig sajnos nem látom.

Én nem vagyok gyáva….csak féltem azokat, akikkel és akikért dolgozom. Mert tett a rendszer azért, hogy ezt a féltést át tudjam élni. Akarom a változást, és támogatom is, ezt sosem rejtettem véka alá. De az ügy, amit az alapítvánnyal képviselünk olyan, ami mindig jelen van. Jelen volt a rendszerváltás előtt is, és utána is, végig a különböző kormányok alatt. És velünk lesz ezután is.

Hogy jól képviseljük-e ezt, mivel ártunk és mivel használunk neki, ezt sosem a jelenben látjuk. Az mindig később derül ki, a jövőben. Ennek a felelőssége nyomasztó teher. El sem hiszitek, mekkora.

ITT OLVASHATÓ