„MAGYAR ÁTOK” A TÖRTÉNELMI URALKODÁS VÁGYA

HÍRKLIKK
Szerző: SOMFAI PÉTER
2024.10.05.

Mi a közös Szent Istvánban, Szent Lászlóban, Luxemburgi Zsigmondban, Hunyadi Mátyásban, az Osztrák-Magyar Monarchia Habsburg uralkodóiban és Orbán Viktorban? – teszi fel a provokatív kérdést Hangácsi István, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója. A válasza: mindannyian a közép-európai régióban vezető szereppel és befolyással rendelkező Magyarországot (adott esetben Magyar Királyságot vagy Monarchiát) akartak – és akarnak – létrehozni. Sokak számára érthetetlen ez a fajta magyar politikai közeg, amelynek egyedisége nem valamiféle misztikumból, kizárólag a magyar történelem tanulságaiból vezethető le – véli a szakember.

Minden, ami a rendszerváltás előtt történt a tankönyvekbe való? Csakis a '90-es évektől érdemes elemezni a politikai és társadalmi viszonyainkat?

Mi a Méltányosságnál más felfogásból szemléljük a magyar utat. Szerintem a hazai politikatörténet különlegessége, hogy a jelen folyamatai nem a két világháború közötti időszakkal, nem is a rendszerváltás után kezdődtek, hanem az 1867-es kiegyezéssel. Akkortól jelentek meg azok a máig meghatározó politikai trendek, mint a domináns kormánypárt, a szervezetlen és szétaprózódott ellenzék, az erős vezető és erős kormányzás. Az egyszerre keleties és nyugatias magyar politika és társadalom. Ha tehát e szempontból tekintünk az 1990 utáni, de még inkább a 2010 utáni időszakra, egyértelműen kirajzolódnak az említett trendek, miközben a szomszédos volt szocialista vagy EU-tagállamok esetében ezek javarészt alkalomszerűen, vagy épp egyáltalán meg sem jelennek.

A volt keleti blokk államai a rendszerváltás után a nyugat-európai mintákat igyekeztek követni. Mi ebben is különbözünk.

De ez csak 2010 után vált jellemzővé. Korábban, a '90-es évektől, minden kormány inkább a nyugati partnerséget kereste, és a felzárkózás szándékát bizonygatta. A mintakövető magatartástól való eltérés kezdetben alkalomszerűen jelent meg, és a „fülkeforradalmat” követően vált látványossá. Az egyik első ilyen lépést az Antall-kormány tette meg, amikor meghirdette a határon túli magyarokat támogató nemzetpolitikát. Később ezt minden utána következő kormányzat igyekezett fenntartani, igaz, eltérő mértékben. A magyar különutasság az első kétharmados Orbán-kormánnyal erősödött fel, akkor került középpontba a keleti nyitás a fejlődő világ felé, akkor helyeződtek új alapokra a magyar-orosz kapcsolatok. Érték- helyett érdekalapúvá váltak. Sokakat meg is hökkentett, hogy a Nagy Imre újratemetésén a szovjet csapatok kivonását követelő Orbán Viktor húsz évvel később derűsen parolázott az újra birodalmi ambíciókra törő Vlagyimir Putyinnal, jó kapcsolatokat ápol az orosz állammal az orosz-ukrán háború ellenére.

Mégis a térség egyetlen olyan politikusa, aki a legstabilabb hatalmi rendszert tudta kiépíteni.

Egy politikai vezető formátumát saját tehetségén, tevékenységén és pártjának lehetőségein túl, az ellenfelei, meg a hazai és nemzetközi politikai helyzet is jelentősen meghatározzák. A volt keleti blokk politikusai közül alig vannak már ilyenek. Orbán mellett Robert Fico, Mikuláš Dzurinda, Donald Tusk, Jarosław Kaczyński és még talán a román Klaus Iohannis említhető, de a felsorolt államférfiak közül a magyar miniszterelnök az, aki választásról-választásra, egynél több cikluson át vezethette országát, s ezáltal hosszú távon irányt szabhatott hazája kül- és belpolitikájának. A többiek jó esetben négy-öt évig tudták megőrizni a mandátumukat. Ebben is egyedi a „magyar út”. Az elmúlt több mint száz évben Tisza Kálmán 14 évig, Bethlen István 10 évig vezette a kormányát, Orbán Viktor már most több mint 14 éve. A rendkívüli magyar példák mind abból fakadtak, hogy e vezetők és környezetük felismerték a hazai politikatörténet és geopolitika trendjeit, rendszerben és hosszú távon gondolkodtak, és terveik megvalósításához megvoltak a megfelelő anyagi és személyi erőforrások. Így tudtak még kivételes időszakokban is a posztjukon maradni...

ITT OLVASHATÓ