Szerző: LISZKA JÓZSEF
2024.10.13.
Das tägliche Sprachgift („a napi nyelvi méreg”). Victor Klemperer naplóinak vissza-visszatérő fordulata ez, amikor kora nyelvi szalonképtelenségeit, nyelvmérgeit veszi sorra. A náci korszakban szinte naponta kap muníciót. És naponta kapnánk mi is. Hol erősebbet, hol gyengébbet, de mindig lenne (és van is!) újabb termés. Nemrégiben, de még jóval az idei olimpia előtt a Népszava sportrovatának egyik szalagcíme: „Szlovénia ellen indul az erőltetett menet”. A cikk a magyar női kosárlabda-válogatott olimpiai esélyeit latolgatja. No, de ezzel a szófordulattal? Ami a magyar közbeszédbe (vajon?) Radnóti Miklós megrázó verse nyomán égett bele. Idemásolom az 1944. szeptember 15-re keltezett bori sajgást:
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Címe: Erőltetett menet. És ezek után szellemeskedünk? Jópofizunk? Bármily „hősies” erőfeszítéseket igényel valamelyik sportágban az olimpiára való kijutás, ezt ugyanazzal a szófordulattal illetni, ami ezrek, tízezrek nyomorúságos halálát okozta? Mekkora adag blaszfémia kell ehhez? Vagy tudatlanság. Én már annak idején azon is megütköztem, amikor a szlovákiai magyarok II. világháború utáni deportálásának egyik évfordulója kapcsán valaki azon hördült föl, hogy „és ugyanazokban a marhavagonokban szállították őket, amikben a zsidókat Auschwitzba”. Igen ám, de utóbbiakat tudatosan, tervezetten, hideg számítással a halálba, előbbieket meg „csak” egy másik lakhelyre. Bármilyen szörnyű és ép ésszel elfogadhatatlan a ki- és áttelepítés, van azért a koncentrációs táborokba hurcoltakkal szemben egy nem elhanyagolható különbség: a kitelepítettekre nem a fizikai megsemmisítés várt. Ezzel nem kívánom a II. világháborút követő agyament deportálások szörnyűségeit bagatellizálni, de az Isten szerelmére: ne hasonlítgassunk, s ha már igen, akkor a velük összehasonlíthatóakkal.
De hogy a konkrét Sprachgift kategóriánál maradjunk: Vladimír Mečiar utolsó, enyhén szólva nem magyarbarát szlovákiai országlása idején (1994–1998) valaki azt találta mondani, hogy Szlovákiában „etnikai tisztogatás” zajlik. Merthogy magyar nemzetiségű intézményigazgatókat bocsátottak el (nota bene: magam is bekerültem akkor a szórásba), támadást indítottak a civil alapítványok, a magyar iskolarendszer ellen. Stb. És mindezt Srebrenica árnyékában! Értsünk szót: az „etnikai tisztogatás” emberek fizikai megsemmisítésének különféle formáit jelenti, s nem a mégoly törvénytelen és a nemzeti egyenrangúság elveit fölrúgó, nemzetiségi alapon végrehajtott igazgatóleváltásokat, vagy a korábban kétnyelvű (magyar-szlovák) iskolai bizonyítványok egynyelvűsítését!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.