2024. október 26., szombat

L. RITÓK NÓRA: VÁLTOZÓ FÓKUSZOK

A NYOMOR SZÉLE BLOG / HVG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.10.25.


25 év alatt, mióta az Igazgyönggyel dolgozunk, sokat változott a társadalmi közeg, sokat változott az én viszonyulásom is, és talán a leszakadás ügyének a beágyazottsága is.

Egyvalami nem változott, vagy, ha voltak is felfele ívelő szakaszok, az utóbbi évek lejtmenete döntően meghatározza: a szegénység, a társadalmi leszakadás, az esélykiegyenlítés mértéke. Mert az maradt, sőt, egyes területein mélyült, romlott a helyzet.

Nem igazán dicsőséges érzés ezt kimondani, hiszen ez ellen dolgozunk, és ez azt jelenti, az eredményessége nulla, vagy inkább mínuszokban mérhető a munkánknak. De ez nem így van, hiszen ahol dolgozunk, ott volt pozitív elmozdulás.. persze ez számosságában alig valami, ha az ország egészét nézzük.

Valamiben azonban mégis eredményes ez a munka: próbáljuk megérteni és megértetni is a folyamatokat, kibogozni a hatásokat, keresni a beavatkozási pontokat, mindezt keretbe foglalni, és átadni ezeket a tapasztalatokat a szakemberképzésben, vagy azok számára, akik ezen a területen dolgoznak, akár az állami rendszerben, akár azon kívül.

Na, igen…. és itt jönnek be a változások is. Mert ezt az egészet nem egy állandó helyzetben kell megérteni, és a hatásokat működtetni, hanem egy folyamatosan változó közegben. Így lett a reziliencia az egyik legfontosabb képesség a munkánkban.

Azt hiszem, ebben az egészben talán a roma fókusz elengedése volt a legnagyobb mérföldkő. A munka első felében ugyanis erre álltunk be mi is. A héten két megkeresést is kaptam, amiben romákkal foglalkozó szakmai fórumba hívtak, egy brüsszelibe és egy hazaiba is. Mindkettőt lemondtam, persze megpróbáltam megindokolni is.

Azt hiszem megértették, bár egyikük azt mondta: “de hát ezt csináljátok!”. Ami persze részben igaz, hiszen a családjaink nagy része roma, de nem ez van nálunk a fókuszban.

Írtam már erről, de most leírom újra. Mert a tanulságait ennek is le tudom már vonni, és eltűnt már belőlem a felindultság, ami eleinte volt. Mert nyilván volt, hiszen én is csak egy ember vagyok. Megértőbb vagyok velük is, és el tudom fogadni, hogy most itt tartunk. Ez is változik majd, mint minden.

Éveken át én is azt gondoltam, hogy ez roma kérdés, és minden fórumon harcoltam a romák elfogadásáért. Folyamatosan konfrontálódtam e miatt a rendszerrel, és mindenkivel, mert az igény mindenhol erőssé vált a gyűlölködésre.

Aztán elkezdődtek a konfrontálódásaim a roma értelmiséggel… pl. a minisztériumban dolgozó romákkal, mert nem értettem, hogy romaként hogyan szolgálhatják ki a kormány kirekesztő politikáját. Aztán nem tudtam elnézni a korrupt pénzlenyúlásokat, ez nem volt veszélytelen, de ebből is tanultam…és ebben is egyedül maradtam. Egyedül maradtam, mikor öt éven át küzdöttem ebben a térségben az egyházi iskolák szegregáló hatása ellen, amit végül feladtam, elismerve, hogy vesztettem.

Közben kezdtem érteni, hogy valami elcsúszott, vagy lehet, ki sem alakult valamiféle egységesség a változásokat óhajtó roma értelmiség között, az ellentétek, érdekkülönbségek nagyok, és (egyelőre) lehetetlenné teszik az összefogást.

Közben persze küzdöttünk a terepen is, még az is előfordult, hogy engem is próbáltak feljelenteni az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, hogy én a romungrókat előnyösebb helyzetbe hozom a munkahelyen az oláh cigányoknál. Akik látogatni jöttek, romák, a hátam mögött biztatták a munkatársainkat ellenünk: “ne dolgozzatok a gádzsóknak, egy csomó pénzt kapnak rátok, nektek meg nem adnak semmit…” Volt, hogy a mi roma kollégáink kérték, ne engedjek ide ilyen embereket, akik azon dolgoznak, hogy összeugrasszanak minket.

Aztán jött, utolsó cseppként pár éve a fiatal roma jogvédők csapata, akik “fehér gyarmatosítónak” neveztek, miközben még mindig sok támogatást kell betolnunk a társadalmi vállalkozásunkba, amiben romákat foglalkoztatunk. Megalázó kommentekben kérdőjeleztek meg a munkámat, minden téren, még a vizuális nevelésben is. Vádoltak, hogy a kommunikációm rasszista, és gátja a romák elfogadásának, mert hiába nem romákról írok, engem mindenki “úgy olvas”… stb. És ebben nyilvánosan nem állt mellém senki, azok sem, akiknek egy szavára ugrottam, ha támogatás kellett. Magamra maradtam. Rettenetes érzés volt.

Ebből már alig tudtam felállni. De most már tudom, hogy fontos volt átélnem ezt is. Aztán nagy lelki tusa után elengedtem ezt az egészet. Már előtte is generációs szegénységről beszéltem, én az ellen küzdök. És nekem most is teljesen mindegy, hogy az illető roma-e vagy sem.

Szóval, így veszített el engem a roma érdekvédelem, és nem is szeretnék visszatérni. Ezért hátrálok ki a meghívásokból. Ebben a munkában annyi fronton kell harcolni, hogy arra már nincs erőm, hogy nekik is bizonygassam: nem akarunk és nem is teszünk rosszat… És nem vagyok hajlandó arra sem, hogy elhazudjam a problémákat, és rózsaszín képet fessek a szegregátumok világáról, mikor nem az. A hiteles kép szerintem nagyon fontos ahhoz, hogy megoldást találjunk. Még akkor is vállalnom kell ezt, ha sokakat sért…és közben én is cenzúrázom magam.

Mióta elengedtem ezt a vonalat, az ügyképviselet is jobban alakul. Egyre jobban meg tudom értetni az emberekkel, hogy a szocializációs minták megtörése és a rendszerszintű esélykiegyenlítés lenne a legfontosabb. A roma érdekvédelmet meg meghagyom azoknak, akiknek ez a területe. Azt hiszem, nagyon messze vagyunk még attól, hogy összefogás születhessen.

És azt is gondolom, talán ez lenne a normális viszonyulás, egy emberi, ami független az identitástól, a vallási hovatartozástól, ami csak az emberi értékekre fókuszál. Aminek tudom, része az identitás is…. és minden tőlük induló kezdeményezést támogatunk ma is. De mi nem ezen dolgozunk, hanem a generációs szegénység megtörésén.

Így aztán nem megyek el ilyen fórumokra, nem szeretném újra felvenni azt a szálat, aminek az elengedése elég keserves folyamatként zajlott le bennem, elvonva az energiát attól a munkától, amihez talán értek már kicsit: a gyerekszegénység elleni küzdelemtől.

Megélem persze ezt úgy is, hogy vesztettem. Hogy alulmaradtam, épp úgy, mint az egyházi iskolák szegregáló hatása elleni harcban. Azt hiszem az is fontos, hogy ezeket elismerjük, a kudarcokat. Sokat segítenek abban, hogy utána jobban tudjunk fókuszálni. Talán át lehetne váltani az állandó támadást, és visszatámadást valami másra. Elismerni, hogy valami nem sikerült, és új megoldásokat keresni. Mert így sosem lesz változás. Csak az árok mélyül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.