L. RITÓK NÓRA: A HIÁNYZÓ LÁNCSZEM

A NYOMOR SZÉLE BLOG / HVG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.10.18.

Sokat gondolkodom azon, hogy lehetne jobban. Azt már biztosan tudom, hogy gyorsabban nem lehet, hiába akarnánk. A generációs léptékben felhalmozódott, beépült viszonyulásokat nem lehet gyorsan megváltoztatni, a megoldások is csak generációs léptékűek lehetnek.

Azt is világosan látszik, hogy az oktatás nélkülözhetetlen, de nem elégséges beavatkozási pont. Ennek az oka az, hogy a szülők is alapkészséghiányosak, a világlátásuk beszűkült, és az életstratégia-építésben, amiben a túlélés a fő vezérelv, nincs meghatározó szerepe a tanulásnak. Mondhatnám úgy is, hogy a szülői generáció is magára volt hagyva, de talán még pontosabb, ha azt mondom, a nagyszülői is, és talán előtte sem volt olyan rendszer, aminek a hatása tartósan beépülhetett volna.

Valahogy olyan ez egész, mintha az ország működését meghatározó folyamatok nem lennének kompatibilisek a generációs szegénység megtörésével. Annyira mások a hangsúlyok, az érdekek, hogy abba nem fér be egy generációs probléma értelmezése sem, nemhogy a megoldáskeresés. És lassan a tudáshiányokból adódó manipulálhatóság jó eszköz lett a választások idején a hatalom megtartásához. Ennyi lett ennek a társadalmi csoportnak a “politikai haszna”. Kívülmaradtak mindenen.

Persze muszáj foglalkozni vele állami szinten is, hiszen itt van mondjuk most a 300 csecsemő, akik ebben a társadalmi csoportban születtek és maradtak a kórházakban a kötődések szempontjából legmeghatározóbb első időszakban. Vagy itt van a szegregált oktatás, ami most már olyan módon épült be a településekbe, hogy esélytelen visszafordítani, miközben meghatározza a települések jövőjét. És ez a sor hosszan folytatható.

De nemcsak a hazai fókuszok rosszak. Épp a héten gondolkodtam el egy szegregált állami iskolaépületben, amit uniós támogatásból újítottak fel, na nem most, hanem akkor, mikor az iskolafelújítási programok folytak. Néztem a mozgássérült lifteket, a vakoknak is információt adó burkolatot, és a kötelezően, minden ajtó mellé braille írással kitett funkciót, amiből persze már semmi sem látszik, a gyerekek rég lekapargatták a kis pöttyöket, hiszen senki sem tudja, mi ez az egész.

Szóval, iszonyú sok pénz ment el ezekre, amelyeknek azért nem volt értelme, mert a hazai iskolarendszerben a súlyosan látássérültek (sőt a hallássérültek is), és a kerekesszékes gyerekek is külön iskolákban tanulnak. Vagyis, legalábbis a vidéki iskolákban nincs egyetlen olyan gyerek sem, akinek szüksége lenne ezekre. Vajon miért nem lehetett ebben olyan szabályokat kérni, ami illeszkedik az országokhoz? Miért nem lehetett azt tudomásul venni, hogy mi még nem tartunk ott az oktatásban, hogy a sérült gyerekeket együtt tanítsuk ép társaikkal? És ennek nemcsak ennyi feltétele van, hogy mozgássérült liftet teszünk az épületekbe, vagy más hangzású csempét a padozatra…. mert belépve a braille-írással feliratozott tanterembe, ugyanaz a kép fogad, mint 40 évvel ezelőtt. A fekete tábla a krétával, és a kétszemélyes padok. Nem beszélve arról, hogy hol vannak az erre felkészült szakemberek?

Na, de térjünk vissza a generációs szegénységhez. Az talán nemcsak a mi megtapasztalásunk, hogy alsó tagozatban még sikeresnek érezhetjük magunkat a pedagógia munkában, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel is. Aztán 11-12 éves kortól kezdenek kicsúszni a kezünk közül, és nagyon sokat el is veszítünk közülük.

Nos, ez az, ahol valami hiányzó láncszem van, valami, vagy valamik, amit nem értünk, nem találunk, nem tudunk rá hatással lenni.

Vannak, akik azt mondják, az iskola a hibás, mert nem tud érdekes lenni számukra. Nyilván védhetetlen az iskolarendszer, de ennél azért a helyzet szerintem bonyolultabb. Különben az a pár iskolakísérlet, ahol az ő szükségleteikre reagáló oktatás folyt, megoldást adott volna és beépült volna a rendszerbe. Mert voltak a rendszerváltás után olyan időszakok, ahol még erre lehetőség lett volna. De ez nem történt meg.

Én mindenképp abban látom a hibát, hogy alsó tagozatban nem tudja az iskola megszilárdítani az alapkészségeket, és felsőben, amikor az értő olvasásnak már alapnak kellene lennie, nem tudnak a tantárgyi rendszerben továbbhaladni. Aki nem tud olvasni, az nem tudja azokat az ismeretanyagokat elsajáítatni, amelyekhez szöveg kapcsolódik. És felsőben mindenhez szöveg kapcsolódik.

Nyilván ott van az is, hogy mennyire rájuk szabottak és korszerűek a tananyagok, de ebbe most nem megyek bele. Mint ahogy abba sem, módszertanilag alkalmas-e az iskolarendőrrel megerősített, poroszos, frontális oktatás azoknak a tudásoknak az átadására, és azoknak a készségeknek a fejlesztésére, melyekre az életben való boldoguláshoz szükségük lenne.

De a probléma tovább bonyolódik a serdülőkorban, és ezzel úgy tűnik, nem tudunk mit kezdeni. Hat rájuk a kortárs csoport, ami egy szegregált iskolában többnyire nem segíti a tanulás iránti motivációt, más fontosságokat épít, azokkal a szubkulturális elemekkel, melyek aztán folyamatosan erősödnek. Hat az online térben kirajzolódó értékrend, a celebek által formált idea, amit ők is el akarnak érni. A smink, a pózok, az “álgazdag” gondtalanságot tükröző metakommunikáció segíti ezt az érzést megélni. Ebben nincs tanulási érték. A pénz a fontos, ami nincs ugyan meg, de a látszata az online térben eljátszható, és ez mindennél erősebb hatással bír, főleg ott, ahol egyébként a nélkülözés jelen van a mindennapokban.

És ez kap otthonról is megerősítést. Aztán serdülőkorban már viselkedési mintaként jelenik meg az otthonról hozott kommunikáció, konfliktuskezelés, amivel az iskolában pozícionálhatják magukat. Menő lesz, aki lekurvázza a tanárnőt, azt a viszonyulást behozva a tanterembe, mint amit otthon naponta megtapasztal, az apja és az anyja között. A balhé fontosabb lesz az iskolában, mint a tanulás. A “készítsük ki a tanárt” jelenségről nem igazán hallani, pedig létező dolog. Olyan is volt már a munkánkban, hogy ehhez szülői felhatalmazás társult, úgy jött be a gyerek a tanterembe, hogy “anyu mondta, készítsem ki magát…”. Az okot firtatva pedig végül kiderült, valami elvárt, de nem megkapott adomány volt a háttérben.

Az iskolarendőr lenne a megoldás? Nem hiszem. A fenyegetéssel fenntartott rend? Az anyázásra anyázással reagálás? Ettől óva intek mindenkit…

Akkor mit lehet tenni? Sokszor mondják, hogy ezt a pedagógusnak kell megoldani….és az, aki nem tudja, az rossz pedagógus. Pedig csak eszköztelen ekkora problémával szemben. És ezt nem találjuk, ez a hiányzó láncszem. Ennek a felelőssége nem varrható kizárólag a pedagógus nyakába.

Talán ez a pont, ahol közösen kellene gondolkodni. Családsegítő, gyermekjólét, gyámhivatal, iskola, rendőrség, civil szervezet. Egyfele hatni. A pedagógiai és a hatósági eszközök családra szabott rendszerével. A konkrét családokra irányulva. És a rájuk szabott határendszert hosszabb távon fenntartani. Addig, míg az ügyeket előidéző okok nem változnak.

Ez a fajta együttműködés nincs meg. Mindenki a saját ügyét kezeli, miközben ugyanazokról a családokról beszélünk. Az okok kezeléséhez egy másfajta munkakultúra kellene. Másfajta viszonyulás.

Mert léteznek eszközök. De ha nem keressük közösen, őket is bevonva ezt a bizonyos láncszemet, csak egy helyben topogunk, vagy egymás ellen hatunk, és azzal legyezgetjük a lelkünket, hogy néhány gyereket mégis sikerül megmentenünk…

ITT OLVASHATÓ