Szerző: PAPP ISTVÁN
2024.10.11.
Szerb Antal, a magyar irodalom szerelmese fogalmazta meg találóan a kötelező iskolai olvasmányok előnyeit és árnyoldalait. A Goriot apó vagy a Beszterce ostroma gimnáziumi megismerése révén kialakul a közös műveltség alapanyaga, amelyre bátran lehet támaszkodni. Ugyanakkor a kötelező olvasmányokat felnőttként senki nem veszi már a kezébe, s ezzel bizonyos értelemben agyonütjük vagy jelképes kalodába zárjuk a Csongor és Tündét éppen úgy, mint A Pál utcai fiúkat. Hasonlóképpen vélekedtem a XX. századdal foglalkozó történészek egyik kötelező olvasmányról, George Orwell mai konferenciánknak címet adó regényéről is. Az éppen 75 évvel ezelőtt megjelent disztópiát alapvetően a totalitárius diktatúrák világát bemutató, részben megelőlegző alkotásként szokás értelmezni. Jól ismertek és sokszor elhangzottak azok a találó fogalmak és nyelvi lelemények („Nagy Testvér”, „gyűlölet két perce”, „újbeszél”, „gondolatrendőrség”), amelyek révén a jeles angol író bekerült a popkulturális felszínesség birodalmába, hogy textiltáskák és hűtőmágnesek arca legyen. Magam is benne ragadtam a könnyű és kézenfekvő, bár kétségkívül nem alap nélkül való megközelítésben, hogy az 1984 csupán azért érdemes a figyelmünkre, mert ez a nagybetűs antitotalitárius könyv, melynek révén a XX. század modern diktatúrái leírhatók. Szerencsére igen nagyot tévedtem.
Orwell lényegesen elevenebb és élesebb eszű író volt annál, hogy megrekedjen a korhoz kötöttség csapdájában, s csupán azért kelljen ismerni, hogy általa a hitleri vagy a sztálini hatalomgyakorlást illusztráljuk. Hiszen ahogy az 1984-ben olvashatjuk:
„A legjobb könyvek, értette meg, azok, amelyek azt mondják el az embernek, amit már tud.”
S ahogy faltam a fejezeteket, valóban csupa olyan jelenség tárult elém, amelyek napjainkban is léteznek, sőt igen virulensek. Nem ostoba analógiákra gondolok, hanem az emberi társadalom mély átalakulására, amely láthatatlanul, mindenféle hatalmi szándék, előre megtervezett központi akarat nélkül formálja át gondolkodásunkat. Orwell nem volt sztálinista, ám baloldali igen: a társadalmi folyamatokat tartotta elsődlegesnek, úgy vélte, csak ezek alapos tanulmányozásával és megvilágításával érhetjük meg jelenvaló világunkat.
A regény legfontosabb mondata, amely számomra szemet szúrt, a következő:
„Nyomot hagyni a papíron: döntő cselekedet.”
A főszereplő, Winston Smith elhatározta, hogy kézzel írott naplót vezet, hogy megörökítse gondolatait és elkerülje a figyelő szemeket, az ellenőrzés és a felügyelet technikáit. Kell-e ennél fontosabb üzenet? Manapság szinte minden titkunkat önként kifecsegjük. A közösséginek mondott médiumok világában ezer és ezer könnyen azonosítható és egyszersmind könnyen elillanó nyomot hagyunk magunk után. A virtuális és digitális világ uralkodóvá válásával egyszerre valósult meg egy különös paradoxon: miközben életünk egyre kevésbé marad rejtve, egyre kevesebb az intim és szuverén tér, akárcsak a régiséggyűjtő emeleti szobája a regényben, ugyanakkor egyre kevésbé törekszünk arra, hogy maradandó nyomot hagyjunk utódaink számára. A múlt napról napra lényegtelenebbé válik, egyre inkább a jelenben élünk, s nem azért, mert egy rejtett központban valakik így döntöttek, hanem mi magunk követjük el mindezt az emlékezésről való lemondással. Záchor! Emlékezz! Így szólt a judaizmus talán legfontosabb parancsa. S ennek révén maradt meg a világban szétszórt zsidóság, hosszú-hosszú századokon át állam nélkül. Ám emlékeztek a hagyományra, s ahogy egy jeles cionista gondolkodó, Ahad Haam fogalmazott: „Nem mi tartottuk meg a szombatot, hanem az tartott meg minket.” Voltaképpen ugyanez történt a három részre osztott, több mint 120 éven át nem államként létező római katolikus Lengyelországban is, ahol a Wavelben nyugvó királyok kultusza, a zarándokhelyek és a lengyel szentek tisztelete megtartotta a nemzetet a cári kancsuka és a porosz vasmarok ellenére is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.