Szerző: ÁTLÁTSZÓ
2024.09.14.
Hosszú a listája, hogy mi mindenről nem akarok beszélni. A közös hallgatásnak nagyobb súlya is lesz.
Hallgassunk.
Közben valakinek talán valami eszébe jut.
Megoldás biztosan nem.
Miként a karósbab, a megoldás arra a reményre tekeredik rá, hogy holnapra mindennek jobbnak, többnek kell lennie, s így tovább, ide a tökéllyel.
Veszélyekről sem. A demokrácia periodikusan visszatérő halálos veszélyezettségéről.
Világnagy kényszerképzetekről.
Égig a karósbab sem ér.
Hazám sorsáról semmi, nulla, semmi. Harminc éven át mondtam, írtam, nem mondom, hogy hiába, de azóta sem tudok többet.
Most, amikor júniusban mégis írom e sorokat, harminchét fok van nálunk árnyékban, erről sem.
Athénban 40, az Akropoliszt végre lezárták az eszement turisták elől. Delhiben 49,9 fokban hajt a riksás, ebből kell megélnie. Mekkában a zarándokoknak, akik mennek körbe-karikába 52. A felszínközeli hőmérséklet emelkedése 2013 és 2022 között 1,17 fok volt. Globálisan. Mintha lenne nem globális. Az európai kontinensen ugyanekkor majd egész fokkal több, 2,1 Celsius. 2023-ban ehhez képest ugrott egy jó nagyot, amivel sikerült átlépnünk a kritikus határon. A múlt idejű többes használata indokolt. Átléptünk. Sikerült. Funkcionális oka van, hogy a többes szám első személyéről sem tudok beszélni, miben is állna a közös siker. Kinek mi a része. Korábban észre sem vette az ember az Alpokban, hogy a permafagy mit meg nem tesz érte. A hegyeket nem engedi a völgyekbe omlani. Szibériában megtartja hátán az utakat, a metánt nem engedi. Ugyan mit mondhatnék a metánról, légnemű szénhidrogén, felszáll, mert kisebb sűrűségű a levegőnél. Légrobbanást okoz, a bányászok sújtólégnek hívják, éghető. Tudom, amit tudok róla, miközben a perzsa vályogépítészet hűtőtornyairól ábrándozom. Alig találni építőmestert hozzá. Az utolsók matuzsálemek, mint amilyen én vagyok.
A vályogtoronynak legalább hét méter magasnak kell lennie. Miként mennék állványra. Nem érdemes róla beszélni.
Úgymond problémákról sem. Vénségem problémáiról. Mindenesetre a gond fogalmának használatát ajánlanám. A problémát mindig megoldják, akarjuk, megoldom, amitől aztán halmozódik. Ne terheljük már fölöslegesen egymást. Mégis írom, írom, mint ha hétméteres állványra kéne másznom. Mikor hetven közgazdász felhívásban fordul a világhoz. Vissza kell nyerni a népesség bizalmát. Regagner la confiance des peuples. Nekem úgy tűnik, mintha már az antikvitásban, görögül, később latinul sem lett volna ismeretlen kívánság ez a bizonyos kell. Amikor látható lesz, hogy nem sikerült sem megnyerni, sem visszanyerni, mert a populus bizony mást akar, s akkor jön a jó diktátor vagy a káprázatos császár, aki mindenki bizalmának birtokában megoldja. Demokraták készítették elő ágyát, borát, vacsoráját, lepedője minden ráncát gondosan kisimították, szép legyen az álma. Most arról beszéljek, hogy a demokraták már rövid távon veszélyesebbek a demokráciára, mint bárki más, nem, erről sem beszélek. Tudják ők. Mégis teszik. Ha meg ennyi idő alatt nem vették volna észre, hogy mit művelnek, akkor én most mit beszéljek erről. A növekedési ütem megtartása mellett, mondják a közgazdászok a természeti törvények iránt táplált kevéssé indokolható bizalommal, meg kell adóztatni a gazdagokat. Ez az egyetlen definitív megoldás. Talán nem ártana előbb definiálni, morgom magamban, minek a gazdagjait. Az ipari termelés, a kereskedelmi tevékenység, a popzene, netán a költészet gazdagjait. Ki a gazdag, mi az, hogy gazdag. Esetleg a pénzügyi produktumok kőgazdagjaira gondolnak, akik a parlamentáris világ ellenőrzési apparátusaitól, nota bene a fizikai törvényektől függetlenül végzik munkájukat. Nélkülük nincs hitel. Hitel nélkül összecsuklanak a városok és a nemzetgazdaságok. Nem én, hogyan jönnék én hozzá, tudatlan vagyok, és műveletlen, Helmut Schmidt kiáltozott tíz éven át hiába a híres pénzügyi produktumaikról, mikor is léghajójuk végleg eloldotta kötelékeit a reálgazdaságtól és főként minden adóhivataltól. Parlamentek, hozzatok törvényeket. Váratlanul hallgatott el. Hogy nem jutott előbb eszembe, mondhatta magában, vénségemre miként lehettem ennyire ostoba. Nemzetállam hiába hoz törvényeket. Európa is kevés lenne hozzá. Ő aztán tényleg nem volt fantaszta. De a világkormány utópiáját én sem plántálnám el szívesen a veteményesemben. Jobb el sem képzelni, mi nőne ki belőle. Enciklopédisták sem láthatták előre, hogy az univerzalitás fogalmának milyen remek hasonmása támad. Franciául még szebb ő, mondializáció. Amitől az univerzális természeti törvények azért maradnak, hatnak. Nem szavazunk felőlük. A gazdagok megadóztatásával nyert pénzeket, mondják erre az érzelmes és elmés közgazdászok egyszerre hetvenen, meg kéne osztani a szegények és a fenntartható fejlődést globálisan szorgalmazó iparágak között. Kihez képest ki mi. Megmondhatója lennék, ha tudnám. Meg azt sem tudjuk pontosan, hogy mit kell fenntartható fejlődés alatt érteni. Világnagy kényszerképzetek termékének, kármentő hipokrita segédfogalomnak látom. Mert a ritka lítium bányászatáért folytatott háborúk költségeit vajon hová tegyük a híres könyvelésben. Vagy hová az akkumulátor gyártásból származó kémiai vízszennyezést. A kell önmagában is pusztítást jelent, habár nagy civilizációs találmány volt egykoron. A haladás eszméjébe kapaszkodott, mégis minduntalan elállja útját a van. Minden kellhez legalább ezeregy van tartozik. Ezeknek halmazállapota és fajsúlya van. Van. Míg a kell vulkánkitörés vagy emberi fikció. Hetven közgazdászok szerint azonban úgy kell ám a pénzeket elosztani, kell, hogy a protekcionizmusnak ne tegyünk engedményeket. Úgy legyen. Ne tegyünk. Én sem teszek. Te se tegyél. S hogy mégis sikerüljön senkinek ne tennie, ahhoz előbb bizonyára a kör négyszögesítésére lenne szükség...
Lásd még:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.