Szerző: MAGYARI PÉTER
2024.09.26.
Egy biztos: igen ambiciózus alkotás.
Ezt a filmet már az 1970-es évek végén elkezdte írni Coppola, és mindig is élete legnagyobb vállalkozásaként tekintett rá. A 80-as években arról beszélt, hogy négyrészes lesz, egymást követő estéken akarja vetíteni a világ legnagyobb, e film kedvéért épített vetítővásznára, egy stadionban. Legalább háromszor osztotta ki a szerepeket az aktuális időszak legnagyobb sztárjaira. Egyszer már elutazott Olaszországba, hogy előkészítse a forgatást, de végül inkább elvállalta a Keresztapa III-at. Sok száz oldalt írt tele a hosszú évek alatt, újságokból vagdosott ki címeket és képeket inspirációnak. Sosem engedte el tehát a tervet, hogy készítsen egy sci-fit, amelyben az ókori Rómát és a közeljövő Amerikáját keveri össze.
2019-ben egy fogyókúra alkalmával döntötte el, hogy most már tényleg leforgatja ezt a filmet, kerül amibe kerül. Utóbbit szó szerint kell érteni, mert nem akarta, hogy stúdiók és producerek korlátozzák, így a saját pénzéből, 120 millió dollárjából forgatott. El is adta kaliforniai borászatát a hozzá tartozó szőlőkkel, hogy legyen elég pénze a filmre.
A művek befogadásának örök kérdése, hogy az alkotás körülményeit, az alkotó élettörténetét, korábbi műveit kell-e ismerni ahhoz, hogy élvezni lehessen az eredményt. A Megalopolis esetében biztos, hogy a kontextus ismerete könnyebbé teszi a befogadást. Akit az érdekel, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb élő zsenije hogyan próbálta lezárni az életművét, annak sokkal jobb szórakozás lesz ez a film, mint aki ezekre nem gondolva csak úgy nézne valamit. A Megalopolis ugyanis megalomániás őrület lett, aminek egyik fő problémája, hogy minden extravaganciája ellenére is túl közel engedte magát a közhelyek kliséihez, és több évtized felkészülés ellenére is tele van esetlegességgel, túlságosan sok irányba nyúló elágazásokkal. Még így is elég érdekes és vibráló ahhoz, hogy a 2 óra 19 percből legalább 2 órán át lekösse a nézőt. Főleg, ha a néző tudja, hogy kinek az alkotását bámulja néha meglepetten, néha lelkesen, néha pedig elnézően...
Ezt a filmet már az 1970-es évek végén elkezdte írni Coppola, és mindig is élete legnagyobb vállalkozásaként tekintett rá. A 80-as években arról beszélt, hogy négyrészes lesz, egymást követő estéken akarja vetíteni a világ legnagyobb, e film kedvéért épített vetítővásznára, egy stadionban. Legalább háromszor osztotta ki a szerepeket az aktuális időszak legnagyobb sztárjaira. Egyszer már elutazott Olaszországba, hogy előkészítse a forgatást, de végül inkább elvállalta a Keresztapa III-at. Sok száz oldalt írt tele a hosszú évek alatt, újságokból vagdosott ki címeket és képeket inspirációnak. Sosem engedte el tehát a tervet, hogy készítsen egy sci-fit, amelyben az ókori Rómát és a közeljövő Amerikáját keveri össze.
Miért? Hát hogy figyelmeztesse hazáját: a legnagyobb birodalom is összeomolhat, ha csak a kapzsiság és az élvhajhászat vezeti az elit cselekedeteit.
2019-ben egy fogyókúra alkalmával döntötte el, hogy most már tényleg leforgatja ezt a filmet, kerül amibe kerül. Utóbbit szó szerint kell érteni, mert nem akarta, hogy stúdiók és producerek korlátozzák, így a saját pénzéből, 120 millió dollárjából forgatott. El is adta kaliforniai borászatát a hozzá tartozó szőlőkkel, hogy legyen elég pénze a filmre.
A művek befogadásának örök kérdése, hogy az alkotás körülményeit, az alkotó élettörténetét, korábbi műveit kell-e ismerni ahhoz, hogy élvezni lehessen az eredményt. A Megalopolis esetében biztos, hogy a kontextus ismerete könnyebbé teszi a befogadást. Akit az érdekel, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb élő zsenije hogyan próbálta lezárni az életművét, annak sokkal jobb szórakozás lesz ez a film, mint aki ezekre nem gondolva csak úgy nézne valamit. A Megalopolis ugyanis megalomániás őrület lett, aminek egyik fő problémája, hogy minden extravaganciája ellenére is túl közel engedte magát a közhelyek kliséihez, és több évtized felkészülés ellenére is tele van esetlegességgel, túlságosan sok irányba nyúló elágazásokkal. Még így is elég érdekes és vibráló ahhoz, hogy a 2 óra 19 percből legalább 2 órán át lekösse a nézőt. Főleg, ha a néző tudja, hogy kinek az alkotását bámulja néha meglepetten, néha lelkesen, néha pedig elnézően...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.