Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.09.06.
Pedig megoldás csak így lenne lehetséges. Az Igazgyöngy a kezdetektől együttműködés párti volt, elég hamar kiderült, ha ellenséggé tesszük az intézményrendszer bármelyik elemét, dolgozóját, csak tovább fokozzuk a problémákat, sőt, azokon csattan az ostor, akiken segíteni szeretnénk.
De rettentő nehéz ez, hiszen folyamatosan látjuk a rendszerhibákat, miközben azt is pontosan tudjuk, hogy nem azok a felelősek ezért, akik a végeken ebben dolgoznak, hanem a központi irányítás, az azt betartató, sokszor “politikai”, de legalábbis lojális vezető, az értelmezhetetlen elvárásokkal, az állandó kontrollálással, a forráshiánnyal, azzal, hogy nincs szupervzió, és igazából eszközük sincs a kihívások kezelésére. Nincs már mód megoldáskeresésre, csak utasítás-végrehajtásra ad teret a rendszer, és az utasítások gyakran nélkülözik a valóság ismeretét.
Szóval, mi arra törekszünk, hogy segítsük őket is. Kit, mivel tudunk, adományokkal, mediálással a családok és közöttük, ügyintézéssel, konfliktuskezeléssel, és még annyi mindennel. Mert együtt, velük szeretnénk megoldani a helyzeteket, változásokat elérni.
Ebben nagyon megértők és alázatosak vagyunk, és néha már azt hisszük, sikerült valamiféle együttműködést kialakítani. Aztán kiderül, hogy mégsem.
Mert ez a folyamat sem olyan, mint amit sokan elképzelnek, hiszen ebben is emberek a szereplők, és azok sokfélék, mindenhol. Vannak, akik megértenek minket, sőt, támogatják is az intézményükön belül a munkát velünk, vannak, akik ezt nyilvánosan is felvállalják, akár az év végi beszámolóikban, és vannak, akik ezt csak “magunk között” kezelik, nem akarják, hogy kihangosodjon. Mert cikinek érzik, félnek, nem akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha ők nem tudnának valamit megoldani.
Ebben is nagyon lassú a változás, és sok a vargabetű, a visszaesés, épp úgy, mint a családokkal. Mennyi kudarcot, bántást megéltünk már ebben is! Azt az egyik kollégám figyelte meg, hogy minket sokszor csak információforrásként használnak, ha valamit tudni akarnak, és nekik nincs a családokkal olyan bensőséges viszonyuk, hogy ezt megtudják. Máskor meg megoldásként, hiszen mi elérjük a szülőket, ha valami van. Postások vagyunk, beszerzők, hazavisszük, aki beteg, lecsitítjuk, aki cirkuszolni akar, stb. De nagyon sok esetben nincs kölcsönösség. Mi akarunk együttműködni, ők meg maximum megengedik, de csak annyira, hogy ez azért ne derüljön ki mások előtt.
Van, aki még a megengedésig sem jut. Hiába dolgozunk sok éve együtt, a bizalmatlanság a részéről még mindig ugyanannyi. Már tudjuk, hogy amit más településen, más intézménnyel minden gond nélkül el tudunk intézni, itt nem.
Most pl. egy új elemet próbálunk ki a fejlesztésben, rendszerbe foglalva és folyamatosan egyeztetve mindazokat a hatásokat, amelyeket azért viszünk, hogy mérhetően elindítsuk az életstratégiaváltás folyamatát. A bevont családok között lesznek nehezebbek is, ahol már sokszor kudarcot éltünk meg, és olyanok is, akiknél már sikeresen alapoztunk a változásokhoz. Szándékolt ez, hogy azokat is bevonjuk, ahol “nincs fogadókészség”, ahogy egyszer valaki a rendszeren belül meghatározta azokat, akikkel nem érdemes foglalkozni.
Szóval, afféle portfólió lesz ez, itt rögzítjük az előzményeket (hiszen nem most kezdünk el velük dolgozni) és minden történést, hatást feljegyzünk, értékelve azokat, figyelve és elemezve a bevonódásokat, vagy azok meghiúsulását, az állapot- és viszonyulás-változásokat.
Ez alapján támogatjuk egymás a fejlesztésekben, pl. a tanodapedagógusaink és a művészeti iskolában tanítók munkáját is összehangoljuk, hogy ugyanazokra a pontokra fókuszáljunk, ami a leginkább szükséges az adott időszakban. De lekövetjük a családokat, a változásokat a mikro-vagy makroközösségen belül is, és az egyéni mentorálások során kapott kép, információ is elérhető lesz. Így sokkal inkább működtetni tudjuk a prevenciót. Hiszen értelmezhetővé válik egy-egy reakció a gyerekeknél, ha tudjuk, hogy valamiféle krízis állt elő családban, vagy gyorsan lekövethető egy gyerekek közötti konfliktus, még mielőtt a felnőttek vinnék azt tovább, stb. Szóval mindenre próbálunk figyelni, és egyeztetni egymással. És persze jelöljük ebben a portfólióban az intézményrendszeri kapcsolódásokat is, mert igazából azokat a hatásokat is szeretnénk egységesíteni.
Hogy mit várunk ettől? Egy dokumentált, áttekinthető beavatkozási rendszert, ami egy-egy család specifikus problématérképére irányul, és amiből a változások mérhetően kimutathatók. Egy körvonalazható módszertant, a változások támogatásáról. A prevenció gyakorlatban kifejlesztett, összehangolt hatásrendszerének értelmezését. Eddig is csináltuk ezeket, dokumentáltuk is javarészt, de nem egyetlen közös felületen, és nem ekkora mértékű összehangolással, mint most.
És persze szerettünk volna az intézményrendszer felé is nyitni, hogy a tanítókat is bevonhassuk, no nem a teljes folyamatba, de egy időnkénti egyeztetéssel azokról a helyzetekről, esetleges traumákról, melyeket mi tudunk, azért, mert mi vagyunk a családokhoz közel, közelebb, mint bárki más az intézményrendszerből. De nem sikerült elérnünk, hogy ezt erre a tanévre betervezhessük. Már a lehetőség felajánlásakor elbuktunk: tudnak ők bánni a gyerekekkel, szükségtelen erről egyeztetni.
Ilyenkor azt érzem, semmivel sem könnyebb a tanult, intézményrendszerben dolgozó emberekkel változást elérni, mint a családokkal a szegregátumokban. Minden úgy tökéletes, ahogy ők tudják. Az, hogy a helyzet nem változik, ugyanazokban a problémákban maradnak eszköztelenül a szakembereik, évek óta, nem lényeges.
Egyszerűen nem értem, hogy egy ilyen lehetőséget miért nem engednek be. Nem ártunk, sem a családoknak, sem nekik, ezt már többször megtapasztalhatták.
No igen…az emberi tényező. Amivel mindig számolni kell. És tulajdonképpen nem állunk rosszul, ha az arányokat nézem. De mégis bánt, hogy ha valahol nem nyitottak, ha még mindig elzárkóznak. Ennyi év után is. De ez a munka már csak ilyen. Századjára is be kell kopogni.
Úgyhogy folytatjuk a kopogtatást. Itt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.