L. RITÓK NÓRA: EBBEN A STRUKTÚRÁBAN A RENDSZER NEM TUD SEGÍTENI A TÁRSADALMI LESZAKADÁSBAN ÉLŐK PROBLÉMÁIN

FACEBOOK
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.09.19.

A „kifogástalan életvitellel” kapcsolatos posztom alá írt kommentek tanulsága szerint megoszlanak a vélemények a családsegítők szerepéről.

Muszáj, hogy kicsit jobban kihangosítsam, külön posztban is, hogy látom én a helyzetet. Azzal együtt, hogy elfogadom azt is, ha valakinek más a megtapasztalása.

Abban talán egyetértünk, hogy egy rosszul működő rendszerben mindenki sérül. Azok is, akikért dolgoznak, és azok is, akik benne dolgoznak. Az elvárások, a megbecsülés, a lehetőségek, az eszközök, az egész gyermekvédelmi munka attitűdje zavarosan alakult át, és elcsúsztak a fókuszok is.

Kezdjük a „tetején”. A BM attitűdje ebben szerintem meghatározó. Az ide tartozó rendvédelmi szerveknek megvan a maga feladata, az ehhez illeszkedő protokollal, a szabályozottsággal, egységességgel, a maga hierarchizáltságával. A világon nem jellemző, hogy ennyi minden tartozzon a BM alá, mint nálunk. Ez óhatatlanul rányomja a bélyegét az egészre, és erősíti a hatósági eszközök térnyerését. A mindent kontrolláló, büntető fókuszú szemlélet furcsán formálta át a viszonyulásokat.

Azt hiszem, a másik fontos elem, hogy nincs prevenció a rendszerben. Csak azokra marad idő, energia, akiknél a probléma már nagy, gyakran visszafordíthatatlan folyamatok működtetik azokat, és nincs aki elébe menne, időben, míg még csak körvonalazódik. Nem tudnak a közösségi erőforrásokra építeni, elszigetelten próbálnak megoldást adni ott, ahol ez lehetetlen.

A rendszerben dolgozók túlterheltek, a problémás családokkal egyre kevésbé eredményesek, nincsenek eszközeik, túl nagy az adminisztrációs teher, alig van sikerélmény, nincs szupervízió, menthetetlenül sodródnak a kiégés felé. A családsegítők gyakran félnek, és ebben a helyzetben gyakran előfordul, hogy ott nem intézkednek, ahol nagy a baj, inkább ott, ahol kisebb. Ami aztán a családoknál elég rosszul csapódik le, és semmiképp sem erősíti a bizalmat.

Az eszköztelenség sodorja a hatósági szerepbe őket. Mert mást nem látnak működőképesnek. Mástól nem változik a helyzet. Ugyan ettől sem, de az ügyek így lezárhatók. Az okokkal, melyek az ügyeket mindig újratermelik nem tudnak foglalkozni. Mert ahhoz komplexebb beavatkozás kellene, amire nekik sem idejük, sem felhatalmazásuk nincs. A rendszer tartja a határokat. A megoldás pedig épp a határok feloldásában lenne.

Persze van, aki így is küzd, és próbál tényleg „családsegítő” szerepben lenni. Más elhagyja a pályát. Megint más kiégve teszi a dolgát, a cél: túléli a napokat. És persze olyan is van, akinek ez teljesen jó, és örömmel túltolja a szerepét. Éppúgy van itt is minden, mint az élet minden területén dolgozóknál.

A családok empátiát várnának, segítséget, megoldási javaslatokat. Amit nagyon gyakran nehéz megtalálni. Néha lehetetlen, mert a problémák a szülőknél sem voltak kezelve. A családokból egyre több traumatizált gyereket emelnek ki, akiknek problémáira nem tud a rendszer így sem megoldást adni. Az állami gondozott gyerekek sorsa legalább annyi sebből vérzik, mint a családban maradóké.

Én azt gondolom, ebben a struktúrában a rendszer nem tud segíteni a társadalmi leszakadásban élők problémáin. Csak az ügykezelésig jut. Az pedig nem fenntartható, csak látszatmegoldásokat produkál, ideig-óráig. Az okok kezeletlenek maradnak.
Továbbra is azt gondolom, a rosszul működő rendszernek áldozatai azok is, akik benne dolgoznak, és azok is, akikért dolgoznak. A megoldást pedig a pedagógiai és hatósági eszközök családokra szabott rendszerében látom. Mert a hatósági eszköz is szükséges, ezt kár lenne tagadni, de a pedagógiai fontosabb. A hatóságinak akkor van létjogosultsága, ha a pedagógiai nem tud eléggé hatni.

Jó lenne egyszer újratervezni ezt az egészet. Megnézni, valós adatokkal, milyen eredményei vannak. Átnézni a működéseket, meghallgatni a benne dolgozókat, és újratervezni. Mert azt gondolom én is, ez így nem ad segítséget ahhoz, hogy életstratégiát váltsanak a leszakadók.

ITT OLVASHATÓ