Szerző: KUKLAI KATALIN
2024.09.29.
Az aktív eutanázia jogáért küzdő alkotmányjogász 47 éves volt. Testvére szerint nyugodtan, békés, kisimult arccal ment el.
„Karsai Dániel András vagyok, 46 éves, ügyvéd, alkotmányjogász. Valamint halálos beteg. (…) Személyes és szakmai véleményem szerint az életvégi döntések meghozatalának teljes magyarországi tilalma alapvető emberi jogaimat sérti, így különösen az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jogot, az embertelen, megalázó bánásmód tilalmát és a világnézeti meggyőződés szabad megválasztásához való jogot. Minthogy Magyarországon ezen jogsérelem orvoslására jogi út nem áll rendelkezésre, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultam. A konkrét, személyes ügyemet arra szeretném használni, hogy az életvégi döntések rendkívül nehéz és érthetően megosztó témájában értelmes, a különböző álláspontokat maximálisan tiszteletben tartó párbeszédet indítsak. Ezen párbeszéd lefolytatásához mindenkinek nagyon szívesen állok rendelkezésére.”
2023. szeptember 27-én ezekkel a szavakkal robbant be az életembe, az életünkbe, a köztudatba Karsai Dániel és az eutanázia ügye. Korábban is hallottunk persze a kegyes halálról, felmerült olykor-olykor, főleg ha kiderült, hogy a világon valahol egy „fekete angyal” önhatalmúlag segített megszabadulni a végső szenvedéstől a gyógyíthatatlan betegeknek, azonban ez olyan tabutéma volt, amit igazából senki nem mert feszegetni. És akkor jött egy ember, aki elénk állt, és azt mondta: ez így nincs rendben. Erről a témáról márpedig beszélni kell. Higgadtan, objektív érvekkel alátámasztva, törvényesen megteremteni annak a lehetőségét, hogy ha már arról nem hozhattunk döntést, hogy a világra jöjjünk, legalább a távozásunk méltó módjáról szabadon rendelkezhessünk.
Pár nap múlva, szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt találkoztam vele először. Már a sokadik újságíró voltam, akit fogadott a lakásán, gondolom, mindenki nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tette fel, én is megkaptam ugyanazokat a válaszokat (ekkor még elég jól tudott beszélni, bár már megkezdődött a fizikai leromlása). Kissé feszélyezett is voltam, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek vele, mi a helyes ebben a helyzetben. Aztán egy válaszára visszakérdezve kiderült, hogy hisz a reinkarnációban, utazott már vissza előző életébe, és mosolyogva el is mesélte, hogyan élt pár évszázaddal ezelőtt. Talán akkor tört meg picit a jég közöttünk…
Az igazi változást azonban november végén hozta meg az a sajtótájékoztató, ahol a sorstársaival közösen jelent meg. Skripeg Béla és az azóta elhunyt Dunavölgyi Erzsébet ALS-beteg, valamint a szklerózis multiplexben szenvedő Giovanni Moni és férje, Haubert Péter is benyújtotta a kérelmét az EJEB-hez, hogy engedélyezzék számukra az életvégi döntés meghozatalát. Korábban Karsai azt mondta: szándékosan igyekszik kerülni a kapcsolatot a sorstársaival, nem akarja előre látni, mi vár rá. Ott, a Katona József Színház előcsarnokában viszont átszakadt a gát. Ahogy az érintettek sorra elmesélték a történetüket, egy emberként zokogott beteg és újságíró, és ez az elképesztő katarzis összekovácsolta ezt a kis csapatot.
Néztem őket, ahogy a hivatalos program után egymás mellé gurultak a kerekesszékükkel, és elkezdtek beszélgetni. Olyan intim pillanat volt, amit nem lehetett ostoba újságírói kérdésekkel megzavarni. Ők – és csakis ők – értették egymást, hiszen ugyanazon mentek keresztül. Talán Dani is ott és akkor értette meg igazán, hogy ez az ügy jócskán túlmutat az ő személyes sorsán, itt valami sokkal többről van szó.
2023. szeptember 27-én ezekkel a szavakkal robbant be az életembe, az életünkbe, a köztudatba Karsai Dániel és az eutanázia ügye. Korábban is hallottunk persze a kegyes halálról, felmerült olykor-olykor, főleg ha kiderült, hogy a világon valahol egy „fekete angyal” önhatalmúlag segített megszabadulni a végső szenvedéstől a gyógyíthatatlan betegeknek, azonban ez olyan tabutéma volt, amit igazából senki nem mert feszegetni. És akkor jött egy ember, aki elénk állt, és azt mondta: ez így nincs rendben. Erről a témáról márpedig beszélni kell. Higgadtan, objektív érvekkel alátámasztva, törvényesen megteremteni annak a lehetőségét, hogy ha már arról nem hozhattunk döntést, hogy a világra jöjjünk, legalább a távozásunk méltó módjáról szabadon rendelkezhessünk.
Pár nap múlva, szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt találkoztam vele először. Már a sokadik újságíró voltam, akit fogadott a lakásán, gondolom, mindenki nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tette fel, én is megkaptam ugyanazokat a válaszokat (ekkor még elég jól tudott beszélni, bár már megkezdődött a fizikai leromlása). Kissé feszélyezett is voltam, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek vele, mi a helyes ebben a helyzetben. Aztán egy válaszára visszakérdezve kiderült, hogy hisz a reinkarnációban, utazott már vissza előző életébe, és mosolyogva el is mesélte, hogyan élt pár évszázaddal ezelőtt. Talán akkor tört meg picit a jég közöttünk…
Az igazi változást azonban november végén hozta meg az a sajtótájékoztató, ahol a sorstársaival közösen jelent meg. Skripeg Béla és az azóta elhunyt Dunavölgyi Erzsébet ALS-beteg, valamint a szklerózis multiplexben szenvedő Giovanni Moni és férje, Haubert Péter is benyújtotta a kérelmét az EJEB-hez, hogy engedélyezzék számukra az életvégi döntés meghozatalát. Korábban Karsai azt mondta: szándékosan igyekszik kerülni a kapcsolatot a sorstársaival, nem akarja előre látni, mi vár rá. Ott, a Katona József Színház előcsarnokában viszont átszakadt a gát. Ahogy az érintettek sorra elmesélték a történetüket, egy emberként zokogott beteg és újságíró, és ez az elképesztő katarzis összekovácsolta ezt a kis csapatot.
Néztem őket, ahogy a hivatalos program után egymás mellé gurultak a kerekesszékükkel, és elkezdtek beszélgetni. Olyan intim pillanat volt, amit nem lehetett ostoba újságírói kérdésekkel megzavarni. Ők – és csakis ők – értették egymást, hiszen ugyanazon mentek keresztül. Talán Dani is ott és akkor értette meg igazán, hogy ez az ügy jócskán túlmutat az ő személyes sorsán, itt valami sokkal többről van szó.
Szinte minden hónapban találkoztam vele, és láttam, hogyan sorvad el a teste, miközben az elméje megmaradt ugyanolyan briliánsnak. Megdöbbentő méltósággal, humorral és intelligenciával kezelte az állapotával járó változásokat, és bár a Facebookon gyakran fogalmazott meg éles kritikákat a kormánnyal szemben, ezt mindig elegánsan tette, sosem süllyedt le azok szintjére, akik semmibe vették őt, átnéztek rajta, és ellehetetlenítették az ügyet, amiért harcolt. Billie Eilish The End of the World című számának sorai jutottak eszembe:
„If the end of the world was near
Where would you choose to be?
If there was five more minutes of air
Would you panic and hide
Or run for your life.”
Dani harcolt. Az utolsó leheletéig. Az ő harca 2024. szeptember 28-án, szombaton este véget ért – ezen a fizikai síkon. A szellemet azonban, amit kiszabadított a palackból, már nem lehet, nem szabad visszagyömöszölni a szűk, sötét, zárt börtönébe. Ez viszont már a mi felelősségünk: folytatni a küzdelmét. Mindannyiunkért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.