Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2024.09.16.
Mostanában emlékeznek meg régi rádiósok Hárs István századik születésnapjáról. Sokáig gondolkoztam, megírjam-e az én történetemet, aztán úgy döntöttem, nem lehetséges hallgatni egy emberről, akinek a mi országunk történelmében a legmagasabban, legpozitívabban jegyzettek között volna a helye, akinek a befolyása erre a történelemre csak olyasféle mércével mérhető, amilyennel Deákot mérjük, Fáy Andrást, Szemerét, a Széchenyi-családot, egyszóval azokat, akik tettek ezért az országért, akiknek a magyar nemzet fennmaradása volt a célja, nem a lerombolása, mint például ennek a mostani... na ezeket most hagyjuk . Ez az ember tizennégy év alatt, amíg a Magyar Rádió elnöke volt, nemcsak ellensúlyozta a szocializmusnak nevezett borzalom pusztítását, hanem egy milliókhoz szóló közintézmény által azt üzente, hogy ez a kultúra semmivel nem alábbvaló a többinél, hogy ez a nép megérdemli a jóindulatú figyelmet, hogy itt történnek ugyan mindenfélék, amik egy megfelelő módon működő országban nem fordulnának elő, de vagyunk itt sokan, akik ezt tudjuk, és akik a magunk módján teszünk is azért, hogy ez ne legyen így már sokáig. Normális, gondolkodni képes körökben ismert a tény, azt a rendszert egy Gorbacsov nevű szovjet polgár bontotta le a Németh Miklós nevű magyar miniszterelnök kiemelkedően hatásos segítségével, de azt a tényt legalább most kellene tudatosítani, hogy ez egy Hárs István nevű rádióelnök nélkül sokkal nehezebb lett volna. Hárs ugyanis nem tagadott, hanem állított, nem rombolt, hanem épített, nem tiltott semmit, csak a gyűlöletet, a pitiánerséget és annak a mentalitásnak a terjedését, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Pontosabban ezt sem tiltotta, csak a létével, a mentalitásával lehetetlenné tette azokat, akik a mérgezést terjesztették volna.
Szóltak az elnöki titkárságról, hogy menjek le a másodikra, az elnök beszélni akar velem. Azt mondta, amit itt fent idéztem. Hogy ugyanis felhívta a prágai rádió elnöke, és megkérdezte, hogyan lehet nálunk rádiós, aki nem párttag. (Előzmény: a prágai rádiószínháznál voltam úgynevezett együttműködési tárgyalásokat folytatni, úgy is, mint a csehszlovákiai hangjátékfesztiválok "örökös" zsűritagja, olykor elnöke. Amikor már sokadszor hallottam, hogy "elvtársnak" szólítanak, megkértem a tolmácsomat, Zászlós Gábort - aki később, '90 után valami nagy méltóság lett, talán miniszterelnökhelyettes -, hogy mondja meg az uraknak, nem vagyok elvtárs. Gábor kicsit feszengett, hogy ebből baj lesz, mondtam, ne izgasd megad, nem te mondod, te csak fordítod - nem nekem lesz bajom, bibás, hanem neked, mondta ő, azzal ne törődj, mondtam én, nyugi, legföljebb bejársz hozzám a börtönbe, és hozol zsírpapírba paprikáskrumplit.) Úgy tudom, megy mostanában Szófiába, ha kérhetem, ott tűrje el az elvtársozást, fejezte be Hárs az elnöki eligazítást.
Rendeztem egy hangjátéksorozatot. Bejött a vezérlőbe az elnök titkárnője, hogy a Hárs kéret, ha lehet, tartsak szünetet. Beszóltam a stúdióba, hogy pihenő, lehet kimenni a Pagodába, fölmentem a másodikra. A szokásos kép fogadott, az elnök ült a dohányzóasztalnál, előtte a munkakönyvem. Nem emlékszem, akkor éppen mi volt az ügy, amiért az elbocsátásom javaslata a végső fórumra került, de az történt, ami már sokszor, Hárs István megkérdezte, el akarok-e menni, mondtam, nem. Akkor áttolta az asztalon a munkakönyvemet, hogy a titkárságról majd visszaküldik a munkaügyre.
Lent az I-es stúdió előtt ültek a produkció színészei, lezöttyentem közéjük. Nagy Attila, Bessenyei, Darvas Iván, kérdezték, mi volt. Mondtam, csak a szokásos, és elmeséltem az akciót. Nagy Attila, akivel nagyjából egyszerre szabadultunk 56 után, kérdezte, ez tényleg mindig így megy? Hogy a Hárs nem enged kirúgni? Mondtam, mindig. Tudod, miért? Nem. Ki írta alá a letartóztatási parancsot, amivel elvittek novemberben, kérdezte Darvas Iván, akivel ugyancsak ismertük egymás 56-os múltját. Mit tudom én, ki a franc nézte azt akkor. Én, mondta Nagy Attila. Ő írta alá, Hárs, hivatalból, mert ő volt a belügyminiszter helyettes. Sose engedi, hogy kirúgjanak, kérdezte Bessenyei. Sose. Tudom, hogy te nagyon jó rádiós vagy, gondolod, azért? Van még jó rádiós. Akkor? Kompenzál az angyalok előtt, mondta Bessenyei. Honnan a fenéből tudná, hogy egy surmó letartóztatását ő rendelte el a rengeteg között? Hány éves is voltál akkor, kérdezte Darvas. Tizennégy. Van még kérdésed, kérdezte Nagy Attila.
Sok évvel később elmondtam ezt a történetet az akkor már nyugdíjas Hársnak. Igaz, amit Bessenyei gondolt? Bólintott.
A kisebbik fiam nagyon beteg volt, kétéves korában azt mondta a kórház orvosa, oda nem engedi haza, ahol lakunk, mert ott a falak is vizesek, a levegő is folyton párás, ott meg fog fulladni. Itt meg hospitalizálódik és abba hal bele. Berohantam a Rádióba, kértem Hárs titkárnőjét, hadd menjek be az elnökhöz, hátha tud segíteni. Elmondtam, mi fog történni a kisfiammal. Körülbelül félóra múlva szólt a telefonom a szobámban, menjek le a másodikra. Kaptam címeket, melyik tanácshoz menjek, kiket keressek. Délután már hívtam a gyerekorvost (különben családi barát volt) hogy jöjjön, nézze meg azt a lakást, ahová először mentem a tanácstól kapott kulcsokkal. Jó lesz, mondta Mária, ha itt laktok, ide hazaadom.
A kisfiam negyvenkét éves, egy jelentős európai építésziroda főépítésze. Az életét Hársnak köszönhetem.
Úgy mellesleg ilyesmikre is kiterjedt a figyelme. Miközben a huszadik század egyik legjelentősebb tizennégy évében a Magyar Rádiót nagyjából kivétel nélkül az egész ország hallgatta, mely Rádióból az a szellemiség áradt, aminek a meghatározója egy Hárs István nevű elnök volt, aki mindig mindenkivel szemben megvédte azt, aki vagy ami arra érdemes volt. Mely szellemiség a fundamentuma volt e nép történelmében a legnagyobb lehetőségnek, hogy végre európaivá válhasson.
Nem Hárs István tehet róla, hogy ez a nép megint nem vált európaivá. Nem ő tehet róla, hogy senki nem kérdezte, hogyan kellene mostantól. Pedig ő meg tudta volna mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.