Szerző: HARGITAI MIKLÓS
2024.09.21.
Hogy milyen állapotban vannak a Duna töltései, azt éppen most teszteli a folyó, de az is hasonlóan aktuális kérdés: milyen állapotban van ma a magyar vízügy?
Alighanem rosszabban, mint a töltések. A rendszerváltást közvetlenül megelőzően, illetve az Antall-kormány idején pontosan, név szerint lehetett tudni, hogy kik az ágazat szakmai vezetői. Ezek ismert, nemzetközileg jegyzett, a hazai nyilvánosság előtt is felkérdezhető szakemberek voltak. Nem féltek kiállni akár a kamerák elé sem. Ma senki nem tudná megmondani, hogy kik irányítják szakmailag a magyar vízügyet. Akkoriban volt egy szellemi irányítóközpont, a ViITUKI; a székházát 2020-ban robbantották fel, mert kellett a hely és főleg a telek az atlétikai vb-nek. A VITUKI-ban 2000 vízügyes dolgozott, ami alighanem egy túlméretezett keret volt, de még mindig sokkal közelebb állt a reális szükségletekhez, mint a mostani helyzet, a teljes szétverés. A rendszerváltás egyik legnagyobb vívmánya, hogy önálló tárcák foglalkoztak a környezetvédelemmel és a vízüggyel, ma már emléknek is halvány. Ma egyáltalán nincs állami környezetvédelem, de a vízügy még ennél is rosszabbul járt. Az egész struktúrát felszámolták, pedig éppen az volt a lényeg, hogy két, sokszor ellenérdekű tárca vitájában alakultak ki az álláspontok és a megoldások. Most nehezen tudnám megmondani, hogy hova tartozik a vízügy a kormányban. Talán a katasztrófavédelemhez, kiérdemesült rendőrök felügyelete alá. Egyrészt látható fej nélkül működik a szervezet, másrészt valójában szervezet sincs: nincsenek hivatásos, kompetens vezetői, akikkel vitázni lehetne. Viták sincsenek. Nincs hosszú távú koncepció, nincs sem holisztikus, sem adatalapú megközelítés – pillanatnyi politikai érdekek vannak, és rögtönzés.
Az ár most a Duna völgyét sújtja, de a magyar vízügyben hagyományosan az a szemlélet uralkodott, hogy a Tisza az igazi probléma. Ez ma is így van?
Igen, ha az alapokat nézzük, akkor a Tiszánál még nagyobb a baj. És ha az a kérdés, hogy miért, vagy hogy hol és mikor lett elrontva, akkor azt mondanám, hogy már a legelején, az 1840-es években, a Vásárhelyi-féle terv kiválasztásánál. Versenyben volt egy másik javaslat is, a Paleocapa-elképzelés – az annyival járt előrébb, hogy Pietro Paleocapa addigra már túl volt a Pó folyó szabályozásán, és tanult az ott elkövetett hibákból. Tudta, hogy ha a kiegyenesített folyót megakadályozzák abban, hogy árvíz idején kifusson a mederből, akkor elmarad a „nílusi trágyázás”, nem tudja a környező földekre lerakni az iszapot, ehelyett feltölti vele a saját medrét, egyre magasabb árhullámokat csinálva, ami miatt egyre magasabb töltéseket kell építeni. Ferraránál a Pó olyan magas töltések között fut, hogy a töltéskorona magasabban van, mint a templomtorony; kényszerűségből, hiszen a beszorított folyó folyamatosan tölti a medret a hordalékkal. Paleocapa ebből okulva a Tiszán sokkal kevésbé drasztikus beavatkozásokat, kevesebb mederátvágást javasolt, de nem ő lett a befutó, hanem Vásárhelyi Pál, aki megígérte, hogy az árterek kiszárításával legyőzi a maláriát, és hatalmas termőföld-testeket hoz létre a folyószabályozással, amelyeket aztán szét lehet osztani a környék földművesei között. A sors fintora, hogy az első ülésen, ahol az alig 16 oldalas terv részletei szóba kerültek volna, infarktust kapott, és meghalt. Végül nem pontosan azt, és nem is pontosan úgy csinálták, ahogy ő elképzelte: a földeket például néhány gazdag befektető szerezte meg, a folyó medrét pedig úgy alakították át, hogy megpróbálták összegyúrni Paleocapa és Vásárhelyi javaslatait, de inkább azért az utóbbinak kedvezve. Paleocapa alig 15 mederátvágást javasolt, Vásárhelyi több mint 200-at, a végeredmény 112 átvágás és 40 százalékos mederrövidítés lett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.