MERRE TART A GLOBÁLISAN ÉS TOTÁLISAN ÚJRASZERVEZŐDŐ EMBERISÉG? - NINCS ELŐRE KÖTELEZŐKÉNT KIJELÖLT KÖZÖSSÉGI MODELL, NINCSENEK MÓDOSÍTHATATLAN SZABÁLYOK

NÉPSZAVA
Szerző: MAROSÁN GYÖRGY
2024.08.04.

„A szocializmus képviseleti, demokratikus formája mellett érvel. Nem túlságosan terhelt kifejezés ez ahhoz, hogy vonzó legyen a tömegek számára?” – kérdezte a HVG riportere Thomas Pikettyt. A világhírű kutató válasza: „A szocializmus demokratikus, részvételi, ökológiai és multikulturális formájáról beszélünk. A kommunizmussal szemben ez a kifejezés megmenthető és használható”. Piketty úgy látja tehát, hogy a szocializmus követhető fejlődési irányt kínál az emberek számára, míg a kommunizmust nem tekinti a siker reményével kecsegtető társadalmi modellnek. Joseph Stiglitz, a világhírű Nobel-díjas közgazdász idén megjelent könyvében – The Road to Freedom: Economics and the Good Society – még elgondolkoztatóbb összefüggésbe helyezi a kapitalizmus/szocializmus/kommunizmus „vetélkedésének” perspektíváját: „A progresszív kapitalizmus magában foglalja a kollektív cselekvés minden formájának nagyobb szerepét, a magánszektor és a kollektív cselekvés között pedig jobb egyensúlyt alakít ki, a kormányzat minden szintjén. A kommunizmus túl messzire ment az egyik irányba, Reagan és Thatcher túl messzire ment a másik irányba, míg a Clinton, Blair és Schröder háromszög képviselte »harmadik út« elégtelen korrekció volt. A neoliberalizmust, a materializmust és a szabadpiacokat karolta fel, és nem fordított kellő figyelmet a társadalmi igazságossággal kapcsolatos aggályokra egy olyan világban, ahol a kommunizmus és a piacgazdaságok versengtek a szívekért és az elmékért.”

Szögezzük le: a XX. század cáfolhatatlan tapasztalata, hogy azok az országok, amelyek a kommunizmusnak nevezett társadalmi rendszert választották – pontosabban, ahol olyan vezetők és mozgalmaik jutottak hatalomra, akik a kommunizmust hirdették végső célként és erre hivatkozva törekedtek hatalmon maradni –, ráfizettek. A „létező szocializmusok” összeomlásának és a (neo)liberális kapitalizmus totális győzelmének tükrében elgondolkoztató, hogy Stiglitz a progresszív kapitalizmus jelszavát hirdeti, amely korlátozná a monopóliumok hatalmát, méltányos elosztásra törekedne, és támogatná az egyenlő esélyek érvényesülését a társadalomban. Végső értékelése: a „progresszív kapitalizmus, a szociáldemokrácia és a társadalmi igazságosság” perspektívát kínál az egész emberiség számára.

Ez a vélemény különösen annak fényében elgondolkoztató, hogy a szociáldemokrácia Európában – születésének és sikereinek térségében – teret veszített, bár ezt a képet a legutóbbi angliai és a francia választások árnyalják. Ami viszont tagadhatatlan: a politikai „tájkép” nehezen kiszámíthatóan átrendeződőben van. A kialakult struktúrákat alapjaikban megrendítő – „tektonikus” – változásokat két összekapcsolódó globális hatás váltotta ki. Egyrészt, a Föld minden „lakója” szoros és elszakíthatatlan kapcsolatba került egymással. Ezáltal – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – az emberiség olyan egységes társadalmi organizmussá vált, amelynek fejlődését mindenki befolyásolja, és amely mindenkire lebírhatatlan hatást gyakorol. Ez egyrészt elkerülhetetlenné teszi a globális rendszer központosított – a szuverén nemzetek hatalmát is felülíró – kormányzását, másrészt ellenállhatatlan hatást gyakorol a legkülönbözőbb „társulásokra” – nemzetekre, városokra, vállalatokra és helyi közösségekre –, működésük és struktúrájuk alapvető átszervezésére kényszerítve azokat.

Történik mindez egy olyan időszakban, amikor letagadhatatlan tény: a Földön ma élő 8 milliárd ember jelenlegi életmódja – beleütközve a bolygó határaiba – folytathatatlanná vált. Az elmúlt évszázad során a Nyugat által kikísérletezett gazdasági, politikai és társadalmi modell a növekedés gyorsulását idézte elő (A. Maddison: The World Economy – A Millennial Perspective, 2001). Aki, ezt az utat követte, az dinamikusan fejlődött, aki ezt elutasította, vagy csak késlekedett, az visszaszorult. A technológiai szintáttörések a termelésben, a logisztikában és a szolgáltatások területén ugrásszerű növekedést hoztak, egyben megalapozták a termékválaszték szélesedését, a fogyasztás bővülését és a várható élettartam emelkedését. A XX. század végére a világ arculata alapvetően megváltozott: az ember „belakta” az egész Földet. Ezt a helyzetet meghökkentően pontosan jellemezte Konrád György – még 1977-ban – A városalapító című könyvében: „Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptékű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha megmozdulunk nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett."

Napjainkra mindez letagadhatatlan tény lett, azt azonban még nem ismertük fel, hogy ez az emberiséget alapvető történelmi válaszút elé állítja...

ITT OLVASHATÓ