„CSAK AZ A KÜLÖNBSÉG, HOGY MI JELLEMZŐEN KEREKESSZÉKBEN CSINÁLJUK MINDAZT, AMIT AZ ÉPEK NÉLKÜLE”

NÉPSZAVA
Szerző: VAS ANDRÁS
2024.08.28.

Rodeóbika, parasportágválasztó, kerekesszékes vívás, síelés, lézerharc – pár olyan élmény, amit a máltaiak mozgássérülteknek szervezett balatonfenyvesi táborában lehetett kipróbálni. Felejthetetlen élményt szereztek a résztvevők és segítőik is.

- Fogadjunk, ez után a menet után a lóra már rá sem akarsz nézni! – mondta Balázs, miután a kerekesszékből kiemelt Eszter mosolyogva huppant le a rodeóbikáról. – Nyolc másodpercet terveztél, de vagy két percig bírtad – folytatta dicsérőleg a segítő, miközben a húszas éveit taposó mozgássérült lány bezsebeli a nyílt színi tapsot a máltaiak balatonfenyvesi, mozgássérülteknek szervezett táborában.

Néhány méterrel arrébb Munkácsy Cintia fűrészporral kitömött labdákkal próbál érvényesülni célba dobásban, ám kísérője hiába próbál segíteni neki, a három méterre egymásra rakott acélhengerek elérhetetlen távolságnak tűnnek. A lány ettől még láthatóan élvezi a vurstlihangulatot, ám igazából akkor derül fel az arca, amikor a dobáló-lövöldét üzemeltető Kótai József az újabb próbálkozásához a polc helyett közelebb, alig fél méterre, a könyöklőre pakolja fel neki a célpiramist. Ekkor már hullanak a hengerek, kettő-három konkrétan Cintia lábára, s bár mi felszisszenünk, a lány fel sem veszi az ütéseket: deréktól lefelé semmit sem érez…

A szemészeti szűrésen egy fiú, aki évekkel ezelőtt, húszévesen egy motorbalesetben elveszítette egyik lábát, arról beszélt, hogy élete nagy álma, hogy ismét motorozhasson. - A vizsgálat után

a kolléganőm csapkodni kezdte a lábát, mert elképesztően csíptek a szúnyogok. Aztán hirtelen megállt, mert akkor érezte át, milyen jó nekünk, hiszen van, amit megcsípjenek

– meséli Parák Eszter, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs munkatársa. Ahol augusztus utolsó teljes hetében bő száz, különböző fokú mozgássérült nyaralhatott egy hétig – sokan közülük először jutottak el a Balatonhoz, vagy ha már jártak is a tónál, először mártózhattak meg a vízben. Méghozzá akadálymentesített, saját bejáróról megközelíthető úszóstégről – korábban még a szabadstrandot kellett használniuk, annak minden akadályával –, segítőkkel, szakemberekkel, rengeteg gumicsónakkal, óriási úszógumikkal.

A fürdőzés persze csak az egyik a rengeteg, sokak által először átélt élményből, hiszen a szervezők tematikus napok sorából építették fel a heti programot. Ottjártunkkor falusi vurstlihangulatot varázsoltak, de akadt parasportágválasztó, színházi előadás, esténként diszkó, melynek felvételein kerekesszékben pörgő-forgó-mulató – s jó értelemben: őrjöngő – fiatalok buliznak önkéntes segítőikkel. Utóbbiak közül többen évek óta együtt dolgoznak a máltaiakkal, mások az érettségihez kötelező ötven órás önkéntes munka után maradtak a szervezetnél, vállalták a hetet, s hogy a speciális felkészítés után segítik-gondozzák a számukra vadidegen mozgássérülteket.

Ami nem kis kihívás, hiszen először el kell nyerni a bizalmukat, és bizony,

ahogyan többen is bevallották, le kell győzni az ép társadalom nagy részére jellemző előítéleteket, a szánakozást, a félelmet, hogy megbánthatják-megsérthetik a sérülteket.

Utóbbiaknak pedig igencsak szokatlan lehet, hogy ki kellett szakadniuk a megszokott otthoni közegből, ám még inkább, hogy a táborba nem jöhettek velük családtagjaik, állandó segítőik: magukra és újdonat ismerős kísérőikre vannak utalva.

- A tapasztalatok szerint nem is ők sínylik meg az elválást, sokkal inkább a közeli hozzátartozók, féltik a fiatalokat, ami legtöbbször abból is akad, hogy alulértékelik a teljesítőképességüket – magyarázta Lázár Alpár táborvezető, akitől megtudtuk, hogy az ország hét régiójából érkeztek a szervezők által vendégekként emlegetett mozgássérültek, akik között a korábbi évek táboraihoz képest rengeteg az új arc. – Tizenkét éve, egy balatonföldvári nemzetközi táborral kezdtünk, aztán a koronavírus-járványig minden évben megszerveztük a tábort, ám a Coviddal négy év kimaradt, s csak az idén tudtuk folytatni. A járványig cirka 60 százalék visszatérő vendég volt, az idén viszont 65-70 százalék az új arc. Az első alkalommal táborozókat persze jobban félti a család (a táborban járva-kelve hallottunk szülőről, aki beszökött a gyerekéhez, ám a segítők kedvesen, de határozottan kikísérték), és ők lepődnek meg a legjobban, mi mindent bevállalt, s pláne meg is tudott csinálni a rokonuk...