AZ EREDETI OLIMPIA: AZ ÓKOR WOODSTOCKJA

QUBIT
Szerző: DIPPOLD ÁDÁM
2024.08.01.

Időszámításunk előtt 150-ben negyvenezres, izgatott tömeg várta lélegzetvisszafojtva, hogy hivatalosan is kezdetüket vegyék a játékok a mai Görögország délnyugati részén romokban fennmaradt, völgyben fekvő városban, Olümpiában. Az anyaszült meztelen atléták a várostól nyugatra magasodó domb oldalába vájt alagútból bukkantak elő, tetőtől talpig illatos olajjal bekenve, a közönség pedig üdvrivalgással fogadta a sportolókat. Az olümpiai játékok győztese, legalábbis Tony Perrottet ausztrál író leírása szerint, egyszerre volt félisten és rocksztár, maga az esemény pedig egyszerre volt vallási és kulturális fesztivál, ennek minden ma is ismert velejárójával: tömeggel, bűzzel, elviselhetetlen hőséggel és porral.

Hiába rendezték meg ezer éven keresztül a játékokat, miközben különböző sportágak jöttek és mentek, Perrottet szerint az élménynek ez a része nagyjából megmaradt, bár, mint a szerző az ókori turizmusról szóló könyvében írja, a későbbiekben építettek a helyszínre néhány fogadót (eddig két ilyen épület maradványait tárták fel), ahová csak a kiváltságosak juthattak be, és ők is csak akkor, ha jó előre lefoglalták maguknak a szállást. Ivóvíz is csak viszonylag későn, a második században került a völgybe: ekkor épült meg az az akvadukt, amelyen egy négy kilométerrel arrébb lévő forrásból vezette ide az ivóvizet, addig a nézők kénytelenek voltak az árusok kínálatára, illetve az ásott kutak vizére hagyatkozni.

Rántott farkasmellbimbó

Perrottet ugyan valószínűleg főleg a fantáziájára hagyatkozik, amikor ismerteti az olümpiai menüt, de olyan nagyot nem tévedhet; a nézők, ha nem is pacsirtanyelvet, fókaorrot vagy rántott farkasmellbimbót kaptak, valószínűleg kénytelenek voltak beérni gyantás borral, száradó kenyérrel vagy a hőségben hamar romló sajttal. Ezek a körülmények az egészségnek sem kedveztek: a második századi rétor és bölcselő, Lukianosz szerint csakhamar tömegével tört ki a hasmenés a nézők között, ami tovább rontott a helyzeten, és hiába áldoztak a papok Zeusznak, a legyek elűzőjének egy egész bikát, az sem használt. Az, hogy Lukianosz is erre a szokásra hivatkozik, nem véletlen: az olimpia számos eredettörténete közül az egyikben a játékok alapítóját, Héraklészt zavarták a legyek, ezért az áldozatában a legyek elűzőjeként aposztrolfálta Zeuszt, akinek tetszhetett a dolog, mert valóban el is űzte a rovarokat. Innentől az oltárnál így szólították meg az istent, de úgy tűnik, hogy a trükk csak egyszer működött, ugyanis Lukianosz és sokkal később az 5. századi hadvezér, Pauszaniasz is rengeteg légyre panaszkodott...

ITT OLVASHATÓ