„NEM IGAZ, HOGY A TÖRTÉNELMET A GYŐZTESEK ÍRJÁK” – ROMSICS IGNÁC CIVILIZÁCIÓK BUKÁSÁRÓL ÉS A NEMZET LÉTEZÉSÉRŐL

VÁLASZ ONLINE / PODCAST
Szerző: ABLONCZY BÁLINT
2024.07.04.

Hérodotosztól Harariig címmel jelent meg Romcsics Ignác történész új könyve, amelyben az elmúlt kétezer év meghatározó történetíróinak munkásságát bemutatva keresi a választ arra, miként tekintünk múltunkra. Kossuth vagy Széchenyi az igazi hazafi? Áruló volt-e Görgey? Valóban elérkeztünk a Nyugat alkonyához? Tényleg jobb lenne görgőkre állítani köztéri szobrainkat, hogy egy rendszerváltásnál csak elvontatni, s ne ledönteni kelljen őket? Ezekről is beszélget HetiVálasz podcastunkban az akadémikussal Ablonczy Bálint és Borbás Barna.

Részletek a műsorból:

A magyar társadalomban elég sokan értenek egyet azzal, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Azaz a mi XX. századi vagy akár korábbi megtaposottságunkra, problémáinkra, elesettségünkre való reflektálás is külső tényezők nyomán alakult, és még annak sem vagyunk urai, hogyan beszélünk a múltunkról.

Ez egy jól hangzó megállapítás, amelyet én azonban nem tartok igaznak. Azt, hogy mi Mohácsról hogyan gondolkodunk, a törökök egyáltalán nem határozzák meg. Mi határozzuk meg, hogy Szapolyait árulónak tartjuk, vagy nem tartjuk árulónak, hogy elsietettnek tartjuk a vállalkozást. (…) Ez más koroknál is így van, Görgey, Széchenyi, Kossuth esetében nem a gonosz Habsburgok határozták meg, nem is a cári történetírás határozta meg, hanem a magyar történészek és a magyar közvélemény vitatkozott azon nagyon sokáig, hogy kinek volt igaza. El kellett telni egy évszázadnak, amíg belátta egy közösség azt, hogy Széchenyi és Kossuth nem egymást, sőt Görgeyt is beleteszem, nem egymás kizáró szereplői a magyar történelemnek. Mind a hárman, de Kossuth és Széchenyi különösképpen a polgári átalakulást is igenelte, más fokozatban, de igen, és a nemzeti függetlenséget is tulajdonképpen. Ha Széchenyi időnként kevésbé, azt azért, mert attól félt, hogy abból tragédia lesz. Nem azért, mert ő ne lett volna magyar. Görgey nem azért tette le a fegyvert, mert ő áruló volt, és Bécs kegydíjáért harcolt, hanem mert nem akarta föláldozni még néhány ezer vagy tízezer honvéd életét. A végeredmény további véráldozat után is vereség lett volna. (…) El kellett telnie száz évnek, és azt gondolom, hogy ez majd a 20. századi szereplőinkkel is így lesz, akik most még ördögként és angyalként jelennek meg a köztudatban, attól függően, hogy melyik politikai térfélen található az illető.

Létezik még egyáltalán nemzet abban az értelemben, hogy közöset gondolunk a múltról és van közös tervünk a jövőre?

Sokan gondolják azt, hogy nem. Ebben valószínűleg ódivatú konzervatív vagyok, de hát érthető a koromnál fogva is, mégis úgy vélem, hogy bizonyos mértékig létezik a nemzet. A kérdés mindig az, ki az a generáció, amely a sebeket kapta és adta. Én a Don-kanyart még a nagyapámtól tudtam. Szerintem a fiam erről semmit nem tud, tehát én nem adtam neki ezt nagyon tovább, vagy ha igen, akkor csak nagyon érintőlegesen. Az ő gyereke számára pedig ez már egyáltalán nem fog annyit jelenteni, de a döntő az, hogy a tankönyvekben mi jelenik meg, és hogy újraírjuk-e öt-tíz évente, vagy pedig tartósan ugyanazt mondjuk. Ha tartósan azt mondjuk a fiataloknak például az eredetünkről, amit a tudomány képvisel, és más időszakokról is, akkor ez rögzül. Természetes, hogyha jön egy ilyen kataklizma, egy ilyen nagy változás, mint ’89-ben volt, akkor az sok mindent fölboríthat, mert akkor megint újraírják a tankönyveket, visszaadják a kitüntetéseket és a jelvényeket. Van egy idősebb kollégám, Hajdu Tibor, aki egyszer azt mondta, éppen erre reflektálva, hogy a szobrok talpára görgőket kellene szerelni, és nem kell őket megsemmisíteni, csak elhúzni. Sokkal egyszerűbb, mint mindig újakat csinálni, meg beolvasztani.

Az ember kinyitja az internetet, a tévét, a rádiót és az az érzése, hogy a nyugati civilizáció, amelynek Magyarország is a része, a végét járja. Politikai instabilitásról, demográfiai problémákról, gazdasági stagnálásról szólnak a hírek. Ahogy korábban megvoltak, úgy ma is megvannak az adottságok, a lehetőségek a továbblépésre, vagy elértünk egy ciklus végére és Nyugatnak vége van, mint a botnak? Azok leszünk, amik mindig is voltunk, azaz egy pici félszigete a hatalmas eurázsiai kontinensnek?

Természetesen minden civilizáció, ha ezt a szót használjuk, minden birodalom vagy állami képződmény fölbomlik egyszer. Ez alól még Kína sem kivétel, mert Kína többször felbomlott, csak mindig újraalakult. De a Monarchia, a törökök, az orosz birodalom is fölbomlott, és lehet, hogy az Egyesült Államoknak is ez lesz egyszer a sorsa. Nyugat-Európa meg nem egy birodalom valójában, hanem még mindig inkább nemzeti államoknak az együttese. Olyanfajta külső nyomásnak van kitéve, amit sokan hasonlítanak a Római Birodalmat ért népvándorlási nyomáshoz. (…) Az Európai Unió, amely alatt ma tulajdonképpen Európát értjük, a 19. századi Európához képest így is egy lejtmenetet hajtott végre a 20. században, és az Egyesült Államok valójában már a századfordulón átvette tőle a vezető szerepet gazdasági és egyéb tekintetben. Ez nagyon sokféle mutató tanúsítja. Hogy mekkora a túlélési potenciál az Egyesült Államokban és az Európai Unióban, ezt nem tudom megmondani. Abban többé-kevésbé biztos vagyok, hogy az Európai Unió annyira és úgy tudja biztosítani a gazdasági versenyben és a politikai versenyben szerepét, amilyen mértékben erősíteni tudja az államokat összekötő kötelékeket. Tehát nemcsak gazdasági, pénzügyi unió lesz, hanem külpolitikailag, katonailag is képes lesz olyan válaszokat adni különböző kihívásokra, amelyekre most nem képes. (…) Más alternatíva nincs. Még egy Németország is, amely a világkereskedelemnek egy jelentős részét adja, és a GDP-je is tekintélyes, önmagában egy kis hatalom és nem egy világhatalom már, mint ami valamikor volt a 19. században. Tehát csak akkor van jövője Európának, ez alatt értem Nyugat és Közép-Európát, hogyha az egységesülési folyamatot tovább tudja vinni...

ITT HALLGATHATÓ MEG, ITT OLVASHATÓ