LENGYEL LÁSZLÓ: A RENDSZER URA A RENDSZER ELLEN – A VÉG KEZDETE 1.

NÉPSZAVA
Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ
2024.07.27.

A centrális erőtér véget ért. Az Orbán-rendszer intézményesen arra épült, hogy egypárti, ellenzék nélküli hatalmi mechanizmusa elfoglalja a politikai tér közepét, és kizárólag a peremre szorítva, ott is szoros ellenőrzéssel jelenhetnek meg az ellentétes erők. Azzal, hogy az elmúlt években az intézményes középpont helyébe Orbán a személyes autokráciáját állította, és mind a hazai, mind az európai politikai térben a jobbközépről, majd az illiberális jobb irányából a radikális szélsőjobb felé tolta el rendszere súlypontját, a rendszer egyensúlya felborult.

A magyar tekintélyelvű, puha diktatúrás hagyomány Tisza Kálmántól Tisza Istvánon, Horthy Miklóson át Kádár Jánosig intézményes és nem személyes uralom volt. Ellenőrizetlen személyi önkényuralmat itt csak Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás gyakorolt. S Magyarország autokrata rendszereit többnyire a középre súlyozás jellemezte, szélsőségre csak a megtorlások vagy a végnapok idején törekedtek.

A mindenre és mindenkire kiterjedő személyes autokrácia külső korlátja, az Európai Unió megkésve ugyan szankcionálni kezdte a rendszert, csak épp a személyes autokratát, Orbánt nem. Ám a rendszer szerves válsága megkezdődött. Orbán személyes és intézményes rendszerének gravitációs, centripetális ereje jelentősen csökkent és megnövekedtek a politikai, gazdasági és társadalmi centrifugális erők. A következőkben négy centrifugális erőről szeretnék röviden írni. Az első és talán legfontosabb centrifugális erő, amely mind kívülről, mind belülről rombolja az orbáni politikai személyiséget és magát a rendszert, az maga Orbán Viktor. A második erő az őrségváltók pártot és kormányt, illetve önkormányzatokat vezető csapata, illetve az országos és helyi oligarchia. A harmadik az új ellenzék, Magyar Péter mozgalma. A negyedik a budapesti és nagyvárosi szociálliberális választók önkormányzati képviselete.

Saját rendszerének igazi ellenfele Orbán. Orbán személyes hatalomgépezete. Rendszerét a kezére igazította. Szükségállapot. Rendeleti kormányzás. Kard ki kard. Vágta. Fütyül mindenre és mindenkire. Ültél Putyin asztalánál? Nem. Akkor fogd be a szád. Beszéltél Hszi Csin-pinggel? Nem. Senki vagy. Voltál Mar-a-Lagóban Trump asztalánál? Ott sem. Akkor menj szépen vissza az egérlyukadba! Mindebből mi haszna az országnak? Ami jó Orbánnak, az jó a magyar nemzetnek? Jó, ha neki világhíre van, s mi a világ szégyene vagyunk? Jó, hogy ő meggazdagodott, és mi elszegényedtünk? A világjárvány, a háború, a gazdasági visszaesés és saját megistenülése, korlátlan hatalma és vagyonszerzése, illetve világpolitikai ambíciói óta a reálpolitikus Orbán nemcsak mértéket, de realitást is vesztett. Nem látja saját magától, óriásira növelt Énjétől a valóságot. Virtuális valóságot teremtett magának, illetve hűséges emberei egy képzelt világgal kedveskednek neki. Már nem tudja, hogy Magyarország és benne ő, valóságosan mekkora. Az ország problémái érdektelenné váltak számára. 1985-88 között Kádár is bolyongott saját labirintusában és roncsolta pártját és kormányát, konszolidációs életművét, de Kádár egyre idegesebb és kapkodóbb magatartását az öregkori leépülés mellett a helyzet megoldhatatlansága is okozta: a rendszer reformálhatatlanná vált, megérett az összeomlásra. Orbán improvizált húzásai sokkal inkább narcisztikus magabiztosságából erednek: a helyzet ugyan megoldhatatlan, de minden megoldható, csak akarni kell. A végén mindig eszébe jut egy mentő gondolat. A túlélés a veszélyes és csillapíthatatlan szenvedélye. Annyiszor jött már be tizenkilencre az új lap. Rendszere nem érdekli, nem érzi magáénak, megvan nélküle. Társadalma nem az övé; szavazzon és kussoljon. Megy előre...

ITT OLVASHATÓ