Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.06.29.
Ami persze nem megy. És ha valaki azt gondolja, messziről, hogy ilyen nincs, mindenre van megoldás, azt kell, hogy mondjam, vannak helyzetek, mikor ezt nem látni. Leginkább ott – és erről is írtam már többször – ahol az integrálható értelmi fogyatékosság széles skáláján helyezett el valakit a rendszer gyerekkorában, majd az általános iskola elvégzése után hirtelen elfelejtődik, hogy a döntési, életvezetési képességekkel bármi gond lenne. Innentől nincs segítség, tanácsadás, semmi. Él az illető ahogy tud.
A család pedig a legtöbb esetben nem támasz. Az igazán problémás családoknál generációs léptékben is megfigyelhető a sérülés, vagy, ha nem is, a tudásszint és a lehetőségek behatárolják a sorsokat. Nagyon látszik az, hogy mennyire meghatározó a bármilyen szintű sérüléssel élőknél a társadalmi státusz, ki tud nekik speciális fejlesztést, majd munkalehetőséget találni, és ki nem.
A generációs szegénységben a hátrányok mindig halmozódnak. A felnőtté válással, családalapítással sokszor nemhogy nem szűnnek meg, hanem sokszorozódnak a problémák. Gyakran maga a társ is komoly életvezetési problémákkal küzd, aztán ott van az alkohol, a feketezónában felépített túlélési stratégiák, néhol az előző generáció jelenléte a közös életben. Mind kockázatot hordoz. És jönnek a gyerekek. Egyik a másik után, a szülői felelősség gyenge, a korai fejlesztés nem létező fogalom a szolgáltatáshiányos térségekben, így, ami időben még javítható lenne, az sem történik meg, a sérülések hamar behozhatatlan hátránnyá duzzadnak.
Közben a konfliktusok is felerősödnek, a családon belüli erőszak mindennapossá válik, a verbális mellé a fizikai is megjelenik, ha már sokadik a rendőri jelenlét, eléri a rendszer ingerküszöbét is, és jön a védelembe vétel. Ám ez sem jelent számukra semmit, hiszen gyermekként ők is védelembe voltak véve, mégsem történt semmi, könnyedén viselik ezt is, és minden folytatódik tovább. A gyerekek mentális állapota pedig tovább romlik.
És persze jön a kérés: segítsünk. Ajánljuk az anyaotthont? Nem, az nem kell, nem akar az anya elmenni, nem akarja kiszakítani a gyerekeket a megszokott környezetből. De látszik, e mögött nem a gyerekek féltése, hanem a saját félelme van, hiszen sosem élt máshol, nem is utazott, nem érzi magát biztonságban csak abban a közegben, ahol felnőtt. És pontosan látjuk már ennyi év után ennek a kockázatát is, inkább visszatérnek a bántalmazó kapcsolatba, mintsem elviseljék az anyaotthonban a szabályokat. “Nem volt tv a szobában, csak a közös helyiségben.”, “Csak kenyeret kaptak, kiflit sosem.” “Vágytak a gyerekek haza, nem szerettek ott lenni.” stb.
Amit kérne tőlünk, az elköltözés az apától egy másik házba, a településen belül. De vajon ez az állapot hozna bármi változást? A gyakran italozó apa feltehetően ott balhézna, persze lehetne távoltartást kérni, akár a rendőrséget is bevonva… de ebben is sok a megtapasztalásunk, a konfliktuskezelési képesség eddig tart: “rád hívom a rendőrt!”, vagyis oldja meg más a problémánkat. Amit aztán általában gyors kibékülés követ, és a sokadik ilyen eset után a rendőrség sem olyan motivált a családon belüli cirkuszok rendezésére.
A probléma így is, úgy is marad, és nem tudjuk, mit lehetne tenni. Az anya egyedül, a családi pótlékból, gyesből nem tud megélni a gyerekekkel, és az is erős mintázat, hogy az apák nem fizetnek a gyerekek után semmit, a jövedelmük főleg a feketezónából származik, senki sem kötelezi őket levonásra. Létezik ugyan erre állami orvoslat, de jellemzően nem élnek vele, hiába mutatjuk meg az utat ehhez.
Tehát, ha biztosítunk egy krízislakásban megoldást az elköltözésre, kb. annyit teszünk, hogy a konfliktuskezelési módok közé beépítjük ezt az időszaki megoldást, ám a helyzeten nem tudunk alapvetően változtatni.
A gyerekek családban tartása egyre bizonytalanabbá válik. Ugyanakkor pontosan tudjuk, ha kiemelésre kerülnek, ide fognak majd visszajönni, ez is egy elég erős megtapasztalás már, hogy a visszarendeződés után viszik tovább ugyanazt a mintát, amiben ők fogantak és töltötték az első éveiket. A minta pedig erős, a legnagyobb gyerek “úgy beszél már velem pont, mint az apja”- panaszolja az anya.
Most persze mondhatnánk, hogy mennyit könyörögtünk a fogamzásgátlásért, amiben segítettünk volna neki, de nem tudtunk hatni ebben sem. Mert épp akkor jóban voltak, mikor megfogant a következő gyermek. Hogy utána terhesen is bántalmazta, az a helyzetből adódott. Párszor próbáltunk segíteni a köztük levő konfliktus feloldásában, mediálni, és persze az is világossá vált, hogy mindketten jócskán hibásak abban, hogy a helyzet és a körülményeik is ilyenekké váltak. Az agresszió is kölcsönös, és a nemtörődömség is, ami az életük minden területére kiterjed.
Felmerült, vajon nem lehetne-e valamiféle párkapcsolati tréninget megpróbálni, vagy egyáltalán valami szakember segítségét keresni, olyanét, aki ezen a területen dolgozik. De itt, bár próbálkoztam ezzel a vonallal is, nyilvánvalóan nem ugyanaz a helyzet, mint azoknál a családoknál, akik hasonlóra vállalkoznak. Mert itt annyira nincs önkontroll, olyan zavar van a kötődésekben, olyan hiányos a felelősségek rendszere, tehát a szociális kompetenciák annyira alacsonyak, hogy ide biztosan valami más útra lenne szükség. Mert be kellene pótolni mindazt, amit egyik fél sem kapott meg gyerekkorában. Ami olyanná tette őket, amilyenek. De vajon be lehet-e?
A minta pedig ott van a gyerekek előtt. Akik végignézik a verekedéseiket, az apjuk italozását, élnek az állandósult feszültségben. Amiben traumatizálttá válnak, mindannyian.
Mi pedig nem tehetünk semmit. Próbáljuk elkerülni a tragédiát, de érezzük, előbb-utóbb be fog következni, történni fog valami visszafordíthatatlan. Na, most kellene azt mondanom, hogy persze, el kellene engedni őket. Ahol nincs akarat, ott nem kell görcsölni. Arra kell fordítani az energiát, aki partner.
De nem megy. Mert ott vannak a gyerekek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.