L. RITÓK NÓRA: A LENYÚLÁSTÓL A BÜSZKESÉGIG

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.07.12.

Az emberek mindenhol sokfélék. A generációs szegénységben is. Itt is találunk mindenféle embert, a mindent elvárótól a nehézségekkel egyedül megküzdőkig, a szelíd megértőtől az agresszívan támadóig, az átláthatóan becsületestől a másikat kihasználó ügyeskedőig. Éppen ezért nehéz elfogadtatni és működtetni egy olyan rendszert, amivel mindannyian egyetértenek.

Sokszor elmondtam már, de mindig vannak új követők, akik talán nem hallották, hogy amikor elkezdtem ezt az egészet, sokkolt a gyerekek helyzete, a szegénység, a lepusztult lakóterek, és, mivel semmit sem tudtam még erről a világról, azt gondoltam, jót teszek, ha adománnyal segítek. Ha adok, mindent, ami nekik nincs, nekem meg van, vagy meg tudom szerezni. Kértek, én meg adtam. Sőt, ahol nem kértek, ott még ajánlottam is. Mindent elfogadtak. Aztán lassan felismerték bennem a lehetőséget, és folyamatossá vált egyrészt a kérés-áradat, másrészt a saját maguk pozícionálása azért, hogy ők többet, jobbat kapjanak.

Ebben az időben ráadásul még a teljes rendelkezésre állás bűvkörétől sem bírtam megszabadulni, szóval, abból állt az életem, hogy visszahívtam a több száz “visszahívós sms”-ek küldőit, meghallgattam, mit kérnek, no meg persze azt, ki, mit tüzelt el, vagy adott el abból amit adtam, hogy élt vissza a bizalmammal. Tudtam, hogy nem jól van így, voltak már konfliktusok is a családok között az adományok miatt, de nem igazán tudtam, hogy tudnék javítani a helyzeten.

Egyszer aztán, mikor kimentem a kis faluba, újra egy megrakott autóval, elém állt pár asszony, és azt mondta: “Beszélni akarunk magával. Mert maga nem jól adományoz. Magát becsapják. Eladják, amit hoz, aztán megint kérnek. Maga meg megint ad.” Tettetett rácsodálkozással hallgattam őket, hiszen pontosan tudtam mindent.

De ez egy kegyelmi pillanat is volt számomra, mert a következő mondatom így hangzott: “Bizonyára igazuk van, hiszen én hazamegyek innen, maguk meg pontosan tudják, mi történik…. De akkor segítsenek nekem! Üljünk le, és csináljunk egy szabályzatot arról, hogyan lehet jól adományozni.” Helyeseltek. Leültünk. És kimondták az első leírandó mondatot: “Az fontos, hogy nem “jár” a segítség. Annak kell segíteni, aki akar tenni valamit, hogy jobb legyen neki.”

Mennyire fontos mondatok voltak ezek! És mennyire fontos volt, hogy ezt nem nekem kellett kimondanom, hanem ők maguk fogalmazták meg. Innen aztán fel lehetett építeni – velük együtt persze- egy rendszert, amiben világossá vált: “csak úgy” nem adunk semmilyen adományt. Az elmozdulást támogatjuk, ehhez szeretnénk hozzájárulni, annak segíteni, aki ebben partner.

Persze ez nem volt egyszerű. Az elején nagyon sok konfliktus származott ebből, minden területen. A szabályzatot mindig újra átbeszéljük, ha kell módosítunk, mert fontos, hogy mindenki igazságosnak érezze. Mi is rengeteget beszélünk róla, nálunk a “védhető” kifejezés mentén, vagyis, hogy illeszthető legyen egy-egy döntés a közös szabályhoz, és ne történjen semmi a háttérben, a közösség tudta nélkül. Mert a “mutyizás” az kiderül, és feszültséget szít. Az meg a szegénységben könnyen fellángol.

A döntések meghozatala így is nehéz, hiszen sokszor választanunk kell, sorrendet megállapítanunk, és ahhoz védhető indokokkal kell a közösség elé kilépni.

A másik legfontosabb dolog a következetesség. Ez sem egyszerű, mert mi sem vagyunk egyformák, van, aki közöttünk befolyásolhatóbb, érzelmesebb (én is), és ezt nagyon gyorsan felismeri, aki szeretne hozzájutni valamilyen kedvezményhez. Minden fejlesztő munkatársat elér mindenki, különféle csatornákon, ha az egyik helyen nemleges választ kap, a másiknál próbálkozik, és ha ott egy kicsit is érez lehetőséget, rögtön megvan a hivatkozási alap. Ezért nekünk nagyon fontos volt azt a munkaformát kialakítanunk, hogy egyetlen kérésre sem adunk azonnali választ, hanem egyeztetünk. Szerencsére ennek is megtaláltuk a gyors módját, és már csak nagyon ritkán tudnak kijátszani minket egymás ellen.

De ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkoznak. Ez az egész egy nagy meccs. Mi próbáljuk elmozdítani őket afelé, hogy maguk próbálják megoldani a problémáikat, hogy lépjenek túl azon, hogy kérnek, és tőlünk várják a megoldást, ők pedig arra törekszenek, hogy mi oldjunk meg helyettük mindent, és nekik ne kelljen erőfeszítést tenni semmiért. És ez az egész nem egy szándékolt kihasználás (bár volt már erre is példa), hanem egy túlélési minta, ami ki tudja mióta öröklődik át, generációról generációra.

A fura az, hogy ebben is a szociális készségek fejletlensége a fő ok. Ha egy nehezen mozgó öregnek házhoz visszük a tüzelőt, rögtön lesz, aki kéri, neki is vigyük haza. Mert könnyebb így, mintha neki fel kellene jönni érte. Annak a megértése, hogy a másik nem képes rá, és ezért kap ő extra segítséget, hiányzik. Miért segítünk többet a gyerekeit egyedül nevelőnek, mint annak, aki mellett erős férfi van? Miért kap többet az, akinek több gyereke van, mint akinek kevesebb? Miért ott segítünk beutazással, ahol váratlan egészségügyi probléma lépett fel, és miért nem annál, aki meg tudja oldani maga is?

Hihetetlen, ahogy beépül ez. Persze nehéz a döntés sokszor a gyerekek miatt. Hiszen ők nem tehetnek arról, hova érkeztek. Amikor megszületik egy baba, és, mint egy programban, amiben benne vagyunk mi is, kapnak babacsomagot, kistestvércsomagot, stb. azt a gyerekek érdekében teszi ez a program, de közben az üzenet a családok felé más, elvárássá alakul, hiszen akinek kisbabája lesz, nekik “jár” a baba érkezéséhez kötődő holmik sora. És jön a következő kérés a pelenkára, tápszerre. Elvárás, hogy minden másban legyünk ott mellettük.

Ami persze feszültséget szít a közösségen belül, és elhangzik a kérdés: “Talán az Igazgyöngynek szülted ezt a gyereket, hogy mindent tőlük kérsz?” Ez persze jó, mert kezd mutatni egy formálódó közösségi értékrendet. Amiben a felelősség építése, és az aktivitás támogatása az üzenet.

Mi ezt a rendszert következetesen alkalmazzuk 15 éve, és azt kell, hogy mondjuk, sikeresen találjuk meg a középutat a segítségnyújtásokban, hiszen elmozdulások sorát látjuk már. De van amivel nem számoltunk. Mert vannak olyan családok is, akik azzal különböztetik meg magukat a többitől, hogy látványosan elhatárolódnak tőlünk, azzal az indokkal, hogy ők nincsenek az Igazgyöngyre “szorulva”. Ez nem azt jelenti, hogy ők jobban élnek, nekik nem kell segítség, hanem el akarnak különülni azoktól, akiknél még mindig időről időre kihangosodik a “nekünk jár”, vagy a “más minek kapott?”. Mert nem ezt az értékrendet vallják magukénak. Ugyanakkor nem képesek alapvetően változtatni ők sem az élethelyzetükön, segítség nélkül.

Velük is kezdeni kellene valamit. A büszkeségük érték, amit átvehetne a közösség is, de egyelőre még nem tudjuk, hogyan lehetne megszólítani őket.

Keressük, folyamatosan a bevonódás támogatását, a “jól segítés” családokra szabott útját. Minden eredményünk a közösség formálódásának köszönhető. És annyira jó lenne, ha mindenki értené, mi a különbség az “alamizsnaosztás” és a fejlesztő segítségnyújtás között.

Mert míg az előbbi függőségben tart, és nem ad erőt a változáshoz, a másik erősít, akaratot épít, előrelépést ad, és végül jó esetben kilábalást a nyomorúságból.

ITT OLVASHATÓ