KISS ILDIKÓ JUDIT

FACEBOOK

Szerző: KISS ILDIKÓ JUDIT
2024.07.29.

Egykoron a magyar Párizsba ment tanulni. Bizony. Nem volt igazán művelt ember az, aki nem beszélt franciául, legalább picit, s nem ismerte nem csak a magyar, a francia, de a világ történelmét is, na meg a művészeteket. Pest és Buda volt a kis Párizs, s a magyar költők, írók, értelmiségiek nagy része büszke francia ismerő volt. Amúgy ez ma is így van. Legnagyobb íróink bizony beszélnek franciául, valamennyit mindenképp, s ismerik a francia irodalmat, kultúrát.

A francia művészet, kultúra, gasztronómia, nyelv benne van a legtöbb európai országéban. Magyarországéban is. Franciák nélkül nem lenne címerünk képzeljétek, merthogy ezt a gyönyörű szót az ófrancia nyelvből kaptuk: ‘ le cimier’. Kilincsünk - az egyik szeretett magyar szavam sem lenne; mert a ‘la clinche’ szülte. De blúz, bizsu, brutális, desszert, dekoltázs, gavallér, embléma, káosz, lavór és lámpa sem lenne (némi fény), múzsa sem nagyon és lazsálás sem igen. Na meg papír, poén, poéta sem létezne ilyen szavakkal ( Karinthy belehalt volna) a plafon meg csak mennyezetként szakadhatna az álszentekre, de a menny túl nehéz, ott mindent a szeretet ural, nem bírnák el. Lakat sem lenne, reváns, majonéz, garzon, sansz, randevú, rúzs, szekrény, toalett, trükk, és franciák nélkül nem jelentenénk ki, hogy ‘a stílus maga az ember’. Csak néhány jövevényszót említettem, ami eszembe jutott, meg egy kifejezést, hogy vázoljam mennyire ostoba kijelentés az, amint az imént olvastam egy, az Olimpiát megnyitó Ceremóniával foglalkozó poszt alatt, miszerint a franciák nem adtak semmit a világnak, a magyaroknak pláne nem. Jaj.

Azt gondolom, hogy akik hőbörögnek a megnyitó kapcsán, azok nem tudnak sokat Franciaországról, sőt valószínű, hogy nem különösebben olvasott, kulturált emberek, s nem hiszem, hogy a szimbólumok értelmezésében otthon vannak. Ez nem feltétlen csak az ő hibájuk, nem bántom őket, jelzőzni a legtöbb esetben fölösleges. De azért megvan a maga bája a magabiztosságnak, ami jellemzi a föltételezéseket, hogy Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráján keresztül is a kereszténység gyalázása volt az egész ceremónia, és “a szexuális játékban használt maszkban rohangáló fáklyás is nevetséges volt”.

Szeretnék némi fölvilágosítást adni arról, hogy az a maszkos és csuklyás alak, aki fáklyával a kezében átszelte Párizst legfontosabb pontjait, nem perverz játékokra utalásként viselte öltözetét. A francia történelem és kultúra különböző maszkos alakjai előtt volt tisztelgés viselete, a Bastille 17. század végi titokzatos foglya, a Vasálarcos előtt, akinek kilétét soha nem sikerült megerősíteni, az Operaház fantomja előtt, Gaston Leroux azonos című regényének kitalált szereplője előtt, akik a két legismertebb álarcosok a francia kultúrában, és nem csak. Bizony egy bólintás volt az Assassin's Creedre is, a francia Ubisoft által fejlesztett híres videojáték-sorozatra, amelynek egyik része ugye pont Párizsban játszódik. (A vállalat 500 000 dollárt adományozott a Notre-Dame székesegyház újjáépítésére.)

Amit sokan az Utolsó vacsora rekonstrukciójának hisznek, az a görög mitológiában jártasabbak, s a készítők szerint nem Leonardo művének ábrázolása volt, hanem az olimpia eredetéhez tért vissza, a görögökhöz, az ókori görög történelem gyökereihez, Dionüszosz és az istenek ábrázolásával. Dionüszosz volt a bor és mámor (a franciáknak mindkettő fontos) istene, az ünneplés megtestesítője, és a görög színjátszás patrónusa is. Dionüszosz kísérete (akikkel bulizott, ha úgy tetszik) egyébként kecskefarkú, disznófülű, buja, nimfákat zaklató, emberarcú, szőrős szatírok voltak. Ők állandóan szatírjátékokat játszottak, gúnyos humorral (innen ered a szatíra kifejezés amúgy). Én nem tudom a tutit, de azért volt szerencsém megnézni az Utolsó vacsorát Milánóban, többször is, és ott nem volt semmilyen koszorús kék ember, meg különböző istenek, vagy torzan buja szatírok a falon, illetve tizenketten voltak, nem tizennyolcan, szóval azért átgondolnám a dolgot. Adnék egy sanszot (olálá ez nem francia szó, oui) a jóindulatnak, lazaságnak és pikírt humornak, ami nem csak Dionüszosz, de a franciák sajátja is.

A katakombákat és Párizs híres csatornáit bemutató földalatti részen (amely egyébként látogatható) egy krokodilt volt, ami több magyar kommentelő (es újságíró, ami gáz) szerint túlzó butaságként volt jelen, csak látványnak, pedig egy nagyon is valós történetre utalt: Eleonórára, a nílusi krokodilra, aki Párizs csatornáiban élt. A föld alatti folyóban lévő csónak képe sem koreográfia, inkább a La Grande Vadrouille című film mitikus jelenetének visszhangja, mert igen, Párizs alatt a Bièvre is folyik.

Lady Gaga a párizsi kabaré világa előtt hajolt meg, nevezetesen a francia Cancan révén. (A kánkán amúgy algér eredetű.) Edith Piaf világhírű La Vie en Rose című művét idézte, s nem “ízléstelenkedett”.

A Richelieu könyvtár szívében a francia irodalom előtt tisztelgett a ceremónia rendezője, a szimbolizmus nagy költőjének Paul Verlaine Romances Sans paroles (Őt Tóth Árpád fordította és hatással volt Kosztolányi és Ady irodalmára), Pierre Choderlos De Laclos Veszedelmes viszonyok, Liaisons Dangereuses (amit Örkény juttatott el a magyar szívekbe) és Marivaux Triomphe De l'Amour azaz A szerelem diadala című műveivel.

A Szajna mentén a vízsugarak, a szökőkutak és a Jardins à la Française közvetlen visszhangja Versailles-nak, annak nagyszerű vizeinek és André LeNotre által tervezett parkjának, valamint általában a kastélykultúrának adta tiszteletét. Egyébként két történelmi személyiséget is bemutattak itt BMX-en, Napóleont és XIV. Lajost.

Eugène Delacroix Szabadság című festményének rekonstrukciójával a francia forradalom volt a középpontban. A Conciergerie az a hely, ahol a királynőt kivégzése előtt bebörtönözték. Ezután a Marina Viotti által megtestesített forradalmi alakot látjuk egy Párizs címerét jelképező csónakon, amely a "L'Amour est un oiseau rebelle" ("A szerelem egy lázadó madár") című filmet adja elő. Ez a szimbolikus kép Párizs mottóját is visszhangozza: ‘Fluctuat nec Mergitur’ azaz ‘lebeg, de nem süllyed.’ (Nem lebeg, imbolyog, inog lesz az inkább, kijavított egy drága (meg nagy) író barátom, és hozzátette, mert a vihar, nagy hullámok rázzák a hajót. Milyen igaz. Köszönöm szépen.)

A levegőbe emelkedő, látványos vasque-montgolfière (hőlégballon) a Montgolfier testvérek, a léghajó feltalálói előtti tisztelgés volt. Az első hőlégballon-út a Tuileriák kertje felett repülve érte el a legmagasabb pontját, az 1000 métert.

Kihagytam több dolgot a négy órás műsorból, tudom, nézzétek el nekem, azért Celine-t muszáj még említenem, hogy a küzdelem, erő és tehetség megtestesítője, s bár nem francia - ahogy a fellépők sokasága sem, valami miatt mégis együtt láthattuk őket. Talán ezen a valamin is lehetne elmélkedni.

Úgy érzem, hogy akik fanyalognak abszolút nem vették figyelembe a francia történelmet, a kultúrát. Elfeledkeztek róla vagy nem ismerik. Franciaország, a franciaság úgymond mindig rendíthetetlenül meglepő volt, provokatív, lázadó, szélsőséges, olykor egoista, máskor magamutogató, az elegancia és giccs egyvelege, a túlzások és nagy igazságok hazája, az örök szerelem vadul romantikus lelke, a művészet és a divat fellegvára. A franciák a mélységes érzékenység, a halálos büszkeség és egy adag kapjabeavilág, a mi franciák vagyunk attitűd viselői. Ezért szeretjük és olykor utáljuk őket. Ez van.

S persze igaz lehet az is, hogy amikor a világ olyan érzékeny, sebzett időket él meg, mint a mostani, lehetne finomabban is a világ elé tárni vízióinkat, művészi önkifejezésünket az olimpia megnyító ünnepségen (sőt Franciaország franciaságát), a bőrünk alatt megbúvó provokálni akarásunkat, és illene figyelembe venni a világot körülöttünk, azokat akik nem látják úgy vagy nem azt amit mi, s nem tudják vagy ismerik úgy a világot, ahogy mi, de az - s ezt hangsúlyoznom kell - az nem lenne igazán francia. A franciák pedig, ha csak a történelmet nézzük, mindig is imádták és elérték, hogy a világ róluk beszéljen. Chapeau. ~ KIJ
#kijokoskodo
#kissildikojudit
Fotó: Azért arra kiváncsi lennék, ha Dionüszosz így nézett volna ki a ceremónián, akkor is kiakadtak volna ugyanennyien?

ITT OLVASHATÓ