Szerző: RAINER-MICSINYEI NÓRA
2024.07.12.
Orbán Viktor Magyarország nevében átvette az Európai Unió soros elnökséget. Brüsszel elfoglalva! A magyar miniszterelnök összeállva a szélsőjobboldali osztrák és cseh pártokkal Patrióta kiáltványt fogalmazott meg és írt alá, amiben ez áll:
„Visszavesszük intézményeinket és olyan irányba tereljük az európai politikát, amely a nemzeteinket és népeinket szolgálja. Előtérbe helyezzük a szuverenitást a föderalizmussal szemben, a szabadságot a diktátumokkal szemben, és a békét: ez az Európát szolgáló patrióták kiáltványa.”
Patriótának lenni egyáltalán nem könnyű. Nekem is intenzív viszonyom van vele, ami ez elmúlt éveimet nagyban meghatározta. Ha pár éve megkérdezik tőlem, hogy patrióta vagyok-e, magától értetődően vágtam volna rá, hogy nem. Lehet, hogy még egy Hülye vagy? is kicsúszott volna. Hiszen, ha szeretem a hazámat, akkor azt is szeretnem kell, ami itthon folyik, azokkal is egyet kell értenem, akik a hazaszeretetet zászlójukra tűzve vállalhatatlan dolgokat tesznek, ez pedig nem megy.
A családom minden ágról külföldről származik, az anyám vonalán svábok, az apám vonalán németek és osztrákok voltak az őseim, amíg a dédapám nem hozott egy felelős döntést a Monarchia szétesésénél: ő bizony magyar lesz. Az eltökéltségét bizonyítja, hogy pénzt, fegyver, paripát nem sajnált a célja elérésére. Örökbefogadtatta magát egy magyar katonatársával. Nehogy a papírokon múljon! És sikerült. Magyarok lettünk. Dédapám tehát igazi migráns patrióta volt.
Több, mint száz évvel később, én, dédapám dédunokája, a 2022–es választások eredményén annyira megsértődtem az országra, hogy hoztam egy felelős döntést: elköltözöm Bécsbe. Élni. És örökre. Pénzt, fegyvert, paripát nem sajnálva, vittem az egész pereputtyot. Nem akartam az lenni, aki nem ismeri fel idejében, hogy mikor kell lelépni, aki egész életében csak beszél arról, hogy el kellene innen menni, aztán jól ittmarad. És egyébként is, én nem vagyok patrióta, ha valami, akkor én európai vagyok, ideje ott is élni.
Azt gondoltam, hogy nekem ez az egész országváltás meg sem fog kottyanni. Hát mi hiányozna? Az, hogy elküldjenek az anyámba vezetés közben, vagy, hogy végignézzem, ahogy elégetnek több milliárd forintnyi közpénzt augusztus 20-án? Hogy az utcára kilépve egy hugyozó ember látványa fogadjon?
Először csak a kinti tereket kötöttem magyar megfelelőkhöz (bécsi Hősök tere, bécsi Margitsziget), aztán az embereket is (bécsi Kati). A magyar hírportálokat úgy olvastam, mintha nem lenne holnap. Képben is akartam lenni, és visszaigazolást is akartam, hogy jól döntöttem. Voltak könnyebb és nehezebb időszakok. Mikor először blicceltem a metrón, azt éreztem, van esély, lehet, hogy egyszer fogom magam itthon érezni. Jól esett, hogy, ha segítséget kérek az utcán egy idegentől, nem rémülnek halálra, hogy hozzájuk szóltam, és nekem sem kell fordítva. Hogy minden járat akkor jön, amikorra ki vannak írva. Ámulva néztem a baleseti ügyeletet, ami úgy néz ki, mint bármelyik magánkórház itthon. Ahogy az orvosok és nővérek mosolyogva járkálnak a folyosókon, nem a kimerültségtől és a kiégéstől önmaguk árnyékaként. Hogy nem kell sehol bizonygatnom az igazamat, mert bíznak bennem.
Máskor viszont, mint egy drámatagozatos a matek csoportban, álltam a kukatárolóban, kezemben a bontatlan csomagolásban megromlott hússal, hogy vajon a hetven rekeszes szelektív kuka melyik részében kell dobni, hogy ne büntessenek meg csilliárd eurókra? Nem értettem, miért nem értik a humorom, a gesztusaim. Hogy miért kell mindent lepapírozni, nem lehetne elintézni csak úgy, okosba? Aztán titokban elkezdett hiányozni Budapest. A széthugyozott utcák, a pultosok, akik előtt hiába áll a sor, megbeszélik még gyorsan (lassan) a magánéleti eseményeket, mintha senki nem hallaná. Az izgalom, hogy vajon átengednek a zebrán, vagy áthajtanak rajtam. Megdobbant a szívem, mikor a bécsi LIDL húspultjánál az egyik csomagoláson azt láttam: ungarische salami.
Jézusom, mi történik? Nekem honvágyam van?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.