VÁRAKOZÁS A VÉGZETRE: ILYEN VOLT „AZ UTOLSÓ NYÁR” – VENDÉGÜNK ABLONCZY BALÁZS

HETI VÁLASZ PODCAST
Szerző: VÖRÖS SZABOLCS
2024.06.20.

Hogyan hatott a háború az egyes emberre? Hogy viselkedik a társadalom, amint közeledik hozzá a háború? Milyen tanulságai vannak ennek ma? Ezekről is szól Ablonczy Balázs történész nemrég megjelent, Az utolsó nyár – Magyarország, 1944 című könyve. A kezdőpont 1944. június 1-je, a budapesti könyvünnep, a vége pedig a háromszéki Sósmező szovjet elfoglalása 1944. augusztus 27-én. Mi mindenről mesél el ez a tizenkét hét? HetiVálasz podcastunkban a szerzőt Stumpf András és Vörös Szabolcs kérdezi.

Részletek a műsorból:

Miért izgalmas, mi történt egy olyan nyáron, amelyen látszólag még minden rendben volt?

Attól is izgalmas, hogy számunkra ez egy utólagos konstrukció: mi már tudjuk, mi történt utána, de az, akik abban benne éltek, nyilván nem tudták, hogy mi vár még rájuk. Ugyanakkor ennek a tragédiának van egy csomó előszele: a bombázások, a zsidók elvitele, keletről jövő menekültek – százával hoznak tevéket, ami lenyűgözi a tévéhíradó operatőrét. Nagyon sokan, például azok közül az erdélyiek közül, akik nézik ezeket a tevéket, néhány hónap múlva maguk is menekültek lesznek. Ott van tehát az előérzet, ott van az, hogy mi várhat ránk, és pont ez a fajta végzetre várakozás foglalkoztatott. Meg az, hogy hogyan konfrontálódnak a mindennapok ezzel a háborús valósággal. (…) A zsidóságot deportálják, menekültek jelennek meg az országban százezrével. Katonának hívják be a férfiakat, vagy viszik el a magyarországi svábokat az SS-be. Budapest lakosságának 15-20 százalékát kitelepítik, vidékre küldik az embereket, több tízezer gyereket, amiről egyáltalán nincs történeti feldolgozás. Az ő élményeiket tartottam fontosnak megeleveníteni. Meg azt, hogy eközben milyen a közellátás, mit játszanak a mozik? A táncolást a vulkánkráter szélén.

Mikor érezhetik már Budapesten is azt, hogy baj van?

Az a meglepő, hogy például a magyar közellátás az utolsó pillanatig egész jól működött. A közigazgatási jelentésekben nyilván van kincstári optimizmus, de mindig benne van, hogy Budapest közellátása „44. június hónapban jónak mondható”. Persze a tojás hiányzik, a tejjel meg macera van. (…) Normandia messze volt, a varsói felkelésről alig ír a magyar sajtó. Ahol szerintem a magyar lakosság – az első világháborús tapasztalatok alapján – rájött, hogy benne vagyunk a közepében, az a román kiugrás. Abból mindenki érthette, mert az nagyon rímelt arra, ami ’18 végén történt, hogy Erdéllyel pillanatokon belül gondok lesznek. És az látszik, hogy ez nagyon megüti a minisztertanácsban ülő minisztereket is. A naplókból is látszik, hogy olyan emberek is, akik egyébként nem érdeklődnek a politika iránt, rájönnek, hogy itt nagy baj lesz.

Minek van az utolsó nyara 1944-ben?

Az 1867 után létrejött a magyar polgárosodásnak, a magyar modernizációnak. 1944 nyarán derül ki, hogy végérvényesen vége. Ha kimennének a németek és nem jönnének be az oroszok, akkor sem lehet már visszacsinálni a dolgokat, mert emberek elpusztultak, megölték őket. Kitaláltunk olyan dolgokat, amelyekkel fölülírtuk azt a történetet, hogy haza és haladás együtt tud mozogni – hogy nem tud, az ekkor válik el végérvényesen. 1990 után valamelyest változik a helyzet – gondoljunk a Márai-kultuszra vagy a polgári gondolat felélesztésére –, de az a benyomásom, hogy túl hosszú volt a megelőző 45 év. Iszonyatos a kihagyás, mert a magyar középosztály jelentős részét megölik, a másik részét pedig kivándoroltatják. Akkora seb ez, hogy a 19. századi projekt már nem visszacsinálható.

ITT HALLGATHATÓ MEG, ITT OLVASHATÓ