MENNYIRE LEHET AZ EMBER SAJÁT SORSÁNAK KOVÁCSA?

QUBIT
Szerző: KENDE ÁGNES
2024.05.14.

Egy pszichoterapeuta arról próbálja meggyőzni a kliensét, hogy igenis van választás: a mi életünk a mi kezünkben van, és legyünk minél inkább a saját sorsunk kovácsai. Minket, szociológusokat viszont inkább az izgat, hogy a társadalmi struktúrák, a hatalmi viszonyok, a társadalmi vagy osztályhelyzetet befolyásoló tényezők mennyire határozzák meg egy ember sorsát. A mindennapi életben persze nem patikamérlegen mérjük az ember személyiségét: nem azt nézzük, hogy mennyi vezethető vissza magára a személyre, és mit határoz meg a társadalmi helyzet, mégis sokszor gondoljuk azt, hogy milyen klasszul éli valaki az életét, és ezt legtöbbször képességeinek és személyes tulajdonságainak tulajdonítjuk. Ilyenkor nem szaladunk végig a családfáján, és nem kötjük össze személyes tulajdonságait a privilegizált helyzetével. Pedig biztos, hogy ez is szerepet játszik abban, hogy miért alakította ilyen jól az életét.

A roma gyerekek iskolai hátrányaival régóta foglalkozó szociológusként ennél szomorúbb állítással is alá tudom támasztani tételem igazságát. Az, hogy roma gyerekek egy részét az iskola fogyatékossá nyilvánítja, az egyik szélsőséges példája annak, amikor a társadalmi helyzet „képességekké” transzformálódik. A romákat érintő diszkrimináció ördögi köre miatt ezek a gyerekek annyi lemaradást halmoznak fel, mire iskolába kerülnek, hogy a sajátos nevelési igényt (SNI) vizsgáló szakértői bizottság SNI-sé nyilvánítja őket. Holott sok esetben nem igazi fogyatékosok, de mivel az oktatási rendszer nem tud velük mit kezdeni, azt csinál belőlük. Ez esetben az ő vélt képességeiket a társadalmi helyzetük határozza meg. A pedagógusok persze az okokat már nem rakják össze – pályafutásom alatt alig találkoztam olyan szakemberrel, aki a gyerekek állapotáért ne a szülőket hibáztatná, holott ezzel magukat is elárulják, hogy ők sem hiszik, hogy a gyerekek tényleg fogyatékosok lennének.

De az a dilemma, hogy ki mennyire kovácsa saját sorsának, a politikai és kormányzati ideológiákban is visszaköszön. Az Orbán-kormány munkaalapú társadalmában a szlogen az, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyék”. Ez azt üzeni az embereknek, hogy ha rossz választásokat hoznak az életben, akkor az ő hibájuk, ha nincs mit enniük. Csakhogy ez a megközelítés nagyvonalúan átugrik a társadalmi egyenlőtlenségeket alakító mechanizmusokon és azokon a strukturális okokon, amik miatt bizonyos társadalmi csoportok képtelenek ugyanolyan módon a saját sorsuk kovácsai lenni, mint akik jobb helyre születettek.

Az általunk magától értetődőnek és egyetemesnek tartott megállapítások valójában csak a világ népességének egy kis hányadára vonatkoznak

A választás szabadsága az, ha az ember olyan életet élhet, amit magának választ –ezzel a gondolattal kevesen tudnánk vitázni, én is csak annyit mondok, hogy igen, így van, de ez nem mindenkinek adatik meg egyformán.

Persze egy középosztálybeli ember életében is sokszor van olyan, hogy nincs lehetősége megválasztani az életét, például azért, mert a fogyatékos gyerekét kell ápolnia, vagy mert az idős szüleiről kell gondoskodnia, de egy átlag középosztálybeli ember életében ezek időszakok, míg a társadalom alján vagy a világ más részein élők esetében ez egy egész életre kiható tapasztalat. Így egyetérthetünk Barry Schwartz és Nathan Cheek pszichológusok tételével, miszerint „mint sok más társadalomtudományi állítás esetében, az általunk magától értetődőnek és egyetemesnek tartott megállapítások valójában csak a világ népességének egy kis hányadára vonatkoznak”...

ITT OLVASHATÓ