L. RITÓK NÓRA: A NORMÁK VÁLTOZÁSAIBAN

LIGETMŰHELY
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.05.19.

Generációm sok tagjára jellemzően a moralizálás állandó része lett az életemnek. Ott van a generációs szegénységben, a szegregátumokban élőkkel végzett terepi munkában, az esélyteremtés egyre bővülő feladataiban. Itt adódnak a legnehezebb mérlegelések: meddig etikus beavatkoznunk egy család életébe, hol a határ. Megtalálni a pontot, ahol a segítés mértéke nem a tanult tehetetlenséget erősíti, hanem az elmozdulást. Hiszen nem az elvárást, hanem az aktivitást és a felelősségvállalást kell támogatnunk a társadalmi leszakadásban élők körében. Figyeljük őket, akikért dolgozunk, a tudásukat, készségeiket, történetüket, hogy értsük a miérteket. Ne éljünk vissza a bizalmukkal, de ha kell, kérjünk hatósági segítséget is, ha nem boldogulunk a mi eszközeinkkel. Értessük meg velük, hogy mi így működünk. Az érdekükben. Aki azt gondolja, ez egyszerű, téved. Mert pillanatok alatt ráépül a túlélési stratégiájuk a segítségnyújtásra, és az energia nem az önállóság erősítésére irányul.

Megküzdési mintáink

Tudnunk kell, hogy nem a mi értékrendünk az etalon, nekünk csak azokat a lehetőségeket kell megmutatni, amelyekkel egy-egy probléma megoldása sikerült. Ám ezek a mi útjaink, a mi megküzdési mintáink, és nem mondható, hogy ez a jó. Mert nekünk jó, de nekik nem biztos.

Generációmban a sikeresség fogalma szorosan kapcsolódott a tanuláshoz, a megfeszített munkához és a tisztességhez is. A kor új üzenetei számunkra sokszor érthetetlenek, a szociokulturális űrön túl létrejött egy generációs különbözőség is, amit nehéz áthidalnunk. Furcsán régre mutató, gyakran 19. századi túlélési technikával találkozunk (pl. a „csócsálás”), amit már nemigen értünk, közben meg itt vannak a fiatalok, a TikTok terében működve, amit meg még nem értünk.

Talán a paternalizmus jelenléte mutatja a legjobban a fejlesztők nehézségeit. Sokat figyeltem ezt, miután egy viselkedéskutatással foglalkozó látogató elénk tartotta a tükröt: paternalista módon kommunikáltok. Figyeltem magunkat, és azt láttam, bizonyos helyzetekben csakugyan így van. Bár megnézném a viselkedéskutatót, hogy kommunikálna helyesen – csak egy hónapig – az értelmileg sérült anyával, aki gondnokságra szorul(na), és nulla pénzügyi tudatossággal csúszik vissza állandóan az eladósodásba, miközben gyerekeket nevel, egyedül. Akik történetesen szintén értelmileg sérültek. Mi ugyanis hosszú évek óta nem jutunk semmire, a visszarendeződés állandó, ha elengedjük a kontrollt, amit persze néha ő utasít el, és hamar jön a krízis – akkor megint kellünk. Ebben a hintában vagyunk velük, több mint egy évtizede. A helyzet csak annyit javult, hogy közben megnőttek a gyerekek, megszűnt az árvasági segély, így a kevesebből kerül nehéz helyzetbe.

Krízishelyzetben

De visszatérve a paternalizmusra, amikor kitekintettem az intézményrendszerre, láttam: ott is ez a kommunikáció megy. Minden területen tetten érhető. A legdurvább, hogy akikért dolgozunk, csak ebben tudnak működni. A „mondják meg nekem, mit csináljak” attitűddel. Amihez persze csak akkor fordulnak, ha krízishelyzetben vannak, egyébként mindenki úgy tesz, ahogy a saját szocializációja diktálja. Vagyis miközben küzdünk a saját paternalizmusunk ellen, azért is harcolnunk kell, hogy ők más viszonyrendszerben is képesek legyenek működni. Döntsenek saját akaratból, felelősen. De ehhez megint csak tudás, készségek és attitűd szükséges, vagyis kompetenciák…

Aztán ott van az a bizonyos „megmentő”-érzés. Ami fontos, hogy a kiégés kockázatát mérsékelje, ugyanakkor káros is lehet, mert hamar elcsúszik a fókusz, hogy kiről szól a segítés. Arról, akiken segíteni szeretnénk, vagy magunkban akarjuk valami miatt erősíteni az érzést, hogy jók vagyunk, sőt, jobbak, mint más. Gyakran látni ezt olyan segítőkön, akik csak az adományozás szintjéig jutnak. Ők azok, akik a nekik megfelelő visszacsatolásokat várják, és ha nem kapják meg, sértődöttek. Mert nem ismerik, nem látják az okokat, általában nem is akarják megérteni, mert az egészben saját maguk a fontosak. Akik adnak.

Nehéz terület ez is. Mert jó szándék van benne, amire nyilván lehet építeni, de egyfajta szocializáció is, egy énkép – és talán nem kellene még azzal is törődnünk, hogy folyamatosan tükröt tartsunk. Ám, ha nem tesszük, nem fejlődik az adományozási kultúra… Minden ilyen esetben topogunk, kényelmetlen, nem akarjuk letörni a segíteni akarást, de meg akarjuk állítani, mielőtt több bajt csinál, és sérül benne az illető.

A hiteles kép kommunikálása is sok morális kérdést vet fel. Ma az a sikeres program, civil szervezet, amelyik nem beszél a nehézségekről, az eredményeket tolja a kommunikációban, naponta bizonygatva a támogatóknak, a világnak, hogy igen, ő tudja, ő jól csinálja. De a társadalmi leszakadás problémájának megoldása nem ilyen egyszerű. Itt nincsenek tuti sikeres projektek, amelyek bizonyítottan tömegesen megváltoztatják a generációs szegénységben élők helyzetét. Ez állandó küzdelem, újabb és újabb akadályokkal, mert a politikai-társadalmi-gazdasági változások folyamatosan gördítik ezeket elénk. Az időbeliség pedig – hogy akkor állítsuk valamiről: sikeres, mikor beépült, és nélkülünk is működik – nagyon fontos tényező lenne.Egész világunk sikerkommunikált lett. A problémák, a hibázás vállalása hiányzik. A szőnyeg alá söprés, a kifele mutatott kép fényezése általános. Aki a hibákról beszél, nyilván nem hozzáértő, pancser, elpocsékolja a támogatásokat vagy politikai értelemben kötözködő ellenség.

Folyton moralizálok ezen is. Miközben pontosan tudom, mekkora csapda a sikerkommunikáció, mindig hangoztatom, hogy ha ennyi sikeres program van, miért vagyunk még mindig ugyanabban a helyzetben a szegregátumok szintjén. Látom, ha a nehézségeket, a kudarcokat emlegetem, csak újabb konfliktusokat vállalok. Jön a jogvédők támadása, hogy nem segítem az inklúziót, mert negatív képet mutatok. Szembemegyek a kormányzati sodorvonallal, ami nem tűri a kritikát, és pillanatok alatt betol a politikai színtérre, jól bevált bélyegekkel. És ott van még annak a felelőssége is, hogy a közvélemény sztereotip ítélkezéséhez sem akarok muníciót adni, így öncenzúrázom magam (nemcsak a GDPR – általános adatvédelmi rendelet – miatt), nem hangosítok ki olyan eseteket, jelenségeket, amelyek tovább erősítik a gyakran gyűlöletbe csapó kirekesztést. Hiteles akarok lenni, de közben kompromisszumokat kell kötnöm.

Jól érzem, hogy hol a határ?

Még egy szálról, ami a civil szervezetek működéséhez szükséges adományokhoz kapcsolódik. Mert működni kell, ahhoz pedig források kellenek, a pályázatok egy hibajelző szervezet számára nem elérhetők, maradnak az adományok. A céges és civil támogatások. Egy részét beazonosíthatóan tudjuk, egy részét nem.

Tudunk a rendszerre hatni

A beazonosíthatóknál is felmerülnek morális aggályok. A társadalmi norma változik ebben is, és nemegyszer kaptam már kritikát, mikor átláthatóan megmutatok egy-egy támogatást. Ha állami programhoz kapcsolódunk, abban a hitben, hogy tudunk a rendszerre hatni valahogy, jön a vád: eladom magam, az alapítványt, kollaboráns vagyok stb.

A „honnan van a pénz?” a közvélemény számára nagy kérdéssé vált. Mert sokak szerint látni kellene, hogy mi kapcsolódik hozzá. Miközben elhatárolódom a gyanús, az általunk képviselt ügyhöz és a saját etikai mércémhez méltatlan adományoktól, látom, nem ez az általános. „Nem fogom tolvajok lelkiismeretét megnyugtatni” – írtam egyszer dühösen, mikor valaki nagy forrásokkal rendelkező, nagyhatalmú cégcsoport alapítványát ajánlotta figyelmembe. Aztán megértettem, ez sem ilyen egyszerű. Ha tudom, honnan van a pénz, dönthetek így. De ha nem tudom? És megtehetem-e, hogy így döntsek, a saját etikai elveim szerint, miközben szegénységben élő gyerekekért, családokért dolgozom? Kell-e ezen a szinten is morális elvárásokat megfogalmaznom, miközben látom, másban ez fel sem merül?

Nemrég kaptam egy emailt: egy hölgy kérdezte, hogy börtönben lévő férjétől elfogadnánk-e jóvátételi támogatást. Visszakérdeztem: megtudhatnám, miért ül a férje? Aztán belegondoltam, mennyire érdekes, hogy ez felmerült bennem… Ezek szerint van, amit el tudok fogadni, mondjuk, ha betört valahova, az még belefér, de a gyerek abúzus nem? El is szégyelltem magam. És gondolkodtam megint a társadalmi normán. Aminek a változásai nyilván kihatnak mindenre. Eszembe jutottak Hankiss Elemér ellentétpárjai, hogy mit üzen az iskola, és mit üzen az élet. Légy becsületes! – üzeni az iskola, légy sikeres! – üzeni a világ, de ebben már nem feltétel a becsületesség.

Közben társadalmi befogadásért dolgozunk, amiben mindkét félnek van dolga. A munkám kezdetén úgy véltem, van egy társadalmi norma, amihez igazodni kellene azoknak, akik a túlélési stratégiáikat más normák szerint állították fel, olyanok mentén, amelyek nem támogatják az inklúziót. Aztán érzékeltem, hogy az a norma közeledik a leszakadókéhoz, ami a többségé. Azok a normák lesznek felismerhetők a többségi társadalomban, melyekről azt gondoltam, csak a szegregátumokban léteznek. Nagyon durva volt ezeket a mintázatokat felismerni…

Szóval a normakövetés tekintetében súlyos zavart érzek. Már nem tudom, kiéhez kell igazodni.

A világ pörög

Mit lehet hát tenni? Megkeresni az általános emberi értékeket, amelyek viszonylag állandóak. Amit tartani kellene. De nem akarok múltba révedő sem lenni, hiszen a világ pörög, és ehhez is igazodni kell. A „bezzeg a mi időnkben” biztosan nem jó irány.

Azt hiszem, a megoldás kezdete, ha folyamatosan dolgozunk önmagunkon, mert ha magunkat értjük, talán jobban értünk másokat is, és a minket körülvevő világot is. Ezt kellene általánossá tenni, a folyamatos önvizsgálatot és persze az önfejlesztést, tanítani az iskolában is. Talán az segít ezen az összezavarodott és egyre borúsabb világunkon is.

Talán.

ITT OLVASHATÓ