„AZ EMBERI MINŐSÉG SZÁMÍT: LEHET VALAKI GONOSZ BÉKEIDŐBEN ÉS EMBERSÉGES A HÁBORÚBAN”

NÉPSZAVA
Szerző: BÁLINT ORSOLYA
2024.05.20.

Nihad Kreševljaković bosnyák történész, producer és a szarajevói MESS színházi fesztivál művészeti igazgatója nemrég Budapesten, az Örkény Színház stúdiójában mutatta be Ne sírj értem, Szarajevó! – Susan Sontag Szarajevóban című dokumentumfilmjét, és a Hana Bajrović színháztörténésszel közösen kiadott, Színház ostrom alatt című könyvét. (Képünkön a többéves ostrom egy megrendítő pillanata.) A vetítés után a történész és a színháztudós Csepeli György szociológussal arról beszélgetett, hogyan tud a kultúra háborús helyzetben az emberiség mentőövévé válni. Azonban ne legyenek olyan illúzióink, hogy egy fotó, film vagy egy előadás megállíthatja a népirtást, ami most is a folyik a világban.

Szarajevó ostroma (1992–96) kezdetén Nihad Kreševljaković 18 éves volt, akárcsak ikertestvére, Sead, aki ma szintén filmes, producer. Családjuk generációk óta a bosnyák muszlim értelmiség felvilágosult részéhez tartozott, édesapjuk, Muhamed volt ekkoriban a város polgármestere.

A modern kori történelem leghosszabb, 1425 napig tartó és összesen 13 952 ember életét követelő ostroma idején a blokád alá vont fővárost a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság hadserege tüzérséggel, tankokkal lőtte, a romos házakból mesterlövészek vették célba a lakosságot. Ez a Színház ostrom alatt című kötet nyitóképe is: „Pazi sniper!” veszélyre intő felirat áll ma is a Szarajevói Háborús Színház (SARTR) golyó lyuggatta házfalán.

Az ostrom ideje alatt összesen 57 előadást állítottak itt színpadra, középkori körülmények között, hiszen nem volt világítás, se fűtés, még jelmezek és kellékek is alig, és előfordult, hogy egy színész azért nem ért be próbára, mert golyótalálat érte.

A közönség sem érezhette magát biztonságban, mégis folyamatos telt házzal mentek a kora délutánra, sötétedés elé hozott előadások, melyek olykor nem csak képletesen bizonyultak életmentőnek: egy asszony mesélte a producer-történésznek, hogy a lányával sokáig tanakodott, felkerekedjenek-e az egyórányi gyalogútra lévő színházba, és jól tették, hogy elmentek, mert hazatérve már csak a lebombázott házuk romjait találták. Az est jelen nem lévő sztárvendége azonban az amerikai író-rendező és emberi jogi aktivista, Susan Sontag volt, aki 1993-ban érkezett a fővárosba, hogy színre vigye a Godot-ra várva című Beckett-darabot. Időhiány miatt annak is csupán az első felvonását, de három párhuzamos szereposztásban (Vladimirt és Estragont egy nő-nő, egy férfi-férfi és egy férfi-nő páros játszotta), ami miatt végül a szerzői jogokat kezelő Beckett Nemzetközi Alapítvány megtiltotta „a darabhoz nem hű” további játszást – a háborús helyzetet ismerve, eme abszurd gesztusra az abszurd drámák királya is elismerően csettintene...

ITT OLVASHATÓ